7. fejezet

2012. november 01.  / ~ 4 évvel és 4 hónappal az éjszaka előtt

Hosszú ismertségünk ellenére most először mehettem be Hope szobájába. Illetve a házukba. Mindig olyan rejtélyes volt ezzel kapcsolatban. Sosem mesélt az anyukájáról, a nevelő apjáról vagy az édesapjáról. Egy alkalmat kivéve. A legelső találkozásunkat. Azóta ha próbálom szóba hozni vagy elkezd kiabálni, hogy hagyjam őt ezzel békén, vagy csak szimplán témát vált. Mindig meglep a válaszával. Sosem azt kapom, amire számítok. Még mindig kiismerhetetlen.

-Hahó! Föld hívja Ashtont! – hadonászott kezével a szemem előtt.

-Ne haragudj! Egy kicsit elbambultam. – válaszoltam zavart tekintettel.

-Szerinted ez jó lesz jelmeznek? – kérdezte megpördülve, hogy minden oldalról jól láthassam a jelmezét. Egy feketerövidnadrágot - ami már inkább bugyi volt – viselt harisnyakötővel, alattapedig olyan festés volt, mintha a bőrét tépné fel. Egyszerre futott végig a hátamon a hideg és éreztem magam büszkének, hogy ezzel a lánnyal mehetek ma este kéregetni.

-Tökéletes. – bólogattam hevesen.

-Még nem teljes, ugyanis arcfestékem is lesz. – kacsintott rám, majd amilyen gyorsan berobbant a szobába, olyan gyorsan hagyta is el. Órákra magára zárta a fürdőt egyedül hagyva engem az üres lakásban.

A kíváncsiság legyőzött. Lassan sétálgatva néztem szét. Olyan idegen volt ez a lakás, rideg. Semmi közös családi kép, semmi emlék. A falakon a képkeretben a bolti kutyás és macskás képek lógtak. Számomra ez is ijesztő volt. Úgy élni, hogy nincsenek szép, családi emlékek egyszerűen lehetetlen. De neki mégis ment. És nem is látszódott meg rajta. Minden egyes nap, amikor találkoztam vele, mosolygott és vidámnak tűnt. Most is az. De valami mégis hiányzik belőle. Ha a szemébe nézek, hiányzik az a bizonyos fény, ragyogás. Olyan, mintha nem is élne, csak létezne.

Visszamentem az emeletre és bekopogtam az ajtaján.

-Hope! Élsz még? – kérdeztem nevetve.

-Persze, de a jó munkához idő kell. – mondta, és bár nem láttam, hallottam, hogy mosolyog.

-Hazaszaladok a jelmezemért. Fél órán belül itt vagyok, oké? – kérdeztem a fülemet közelebb téve az ajtóhoz.

-Oké, de siess! – parancsolt rám. – Ha nem érsz ide, nélküled kell mennem.

-Ugyan Hope, te is tudod, hogy nem mennél nélkülem sehova. – mondtam, majd hazáig futottam.

Nem lakott messze, de futással elég kimerítő volt.

-Szia, anya! – pusziltam meg gyorsan, majd a srácokat kikerülve rohantam fel a lépcsőn. Harry követett.

-Mi miért nem mehetünk veled? – kérdezte lebiggyesztett ajkakkal.

-Kicsik vagytok még ehhez, Vakarcs.  – borzoltam össze a haját.

-De tök jó jelmezünk van. Én autóversenyző vagyok, Lauren meg menyasszony. – megálltam egy pillanatra a keresgélésben és az öcsémre néztem. Itt rontottam el. Hatalmas boci szemeivel bármikor és bármilyen körülmények között manipulálni tudott. – Kééérlek! Ashtooon! – mondta miközben egyre közelebb jött és egyre nagyobb szemekkel nézett rám.

-Na, jó! Legyen. De ezért most utállak. – mutattam rá mutatóujjammal, majd elnevettem magam. Ennyit a közös esténkről Hope-al.

Visszafelé sétálva a két Irwinnel sokkal lassabban ment, mintha egyedül lettem volna. Állandóan figyelni rájuk, szólni nekik, utánuk futkorászni…

-Hope! Megjöttünk! – kiabáltam fel, de a srácok már az emeleten is voltak.

-Mi az, hogy megjöttü… - nem tudta befejezni, mert Harry már köszöntötte is. Lauren óvatosabban, a háttérbe szorulva követte őt.

-Remélem, nem haragszol. De képtelen voltam lerázni őket. – vetettem egy rosszalló pillantást a drága öcsém felé, aki csak nevetett.

-Miattunk lesz sikeretek. Mi cukik vagyunk és kicsik. Ti pedig nagyok és ijesztőek.

-Ebben van valami. – mosolygott Hope.

-Ne már! – nevettem. – Te is melléjük állsz?! – vontam fel egyik szemöldökömet.

A srácok és én is átöltöztem, addigra pedig Hope is teljesen elkészült.

-Wow! Hope! Ez… gyomorforgató és gyönyörű egyszerre. – mondtam, miközben felszedtem az állam a földről. Arcbőre párárnyalattal világosabb volt az eredetinél, szeme körül kezdetben fekete festékvolt, majd egyre inkább hasonlított vérre. Száját vérvörös rúzs díszítette, depersze ez sem csak szimplán rúzs volt. Ennél a testrészénél is olyan érzésem lett, mintha éppen most ölt volna meg valakit és jót lakmározott volna belőle.

-Hát, sok időmbe telt, szóval… - mosolyodott el magabiztosan. Ilyen mosolyt sem láttam még az arcán. A mosolya egy erős, magabiztos nőről árulkodott, de ha az arca többi részét, vagy a testbeszédét néztem, egy olyan lány állt előttem, aki bármelyik percben feladhatja.

-Ugye az nem igazi vér? – kérdezte Lauren mögülem kikukucskálva, szorosan a nadrágomba kapaszkodva.

-Dehogy! – mondta Hope elmosolyodva, majd leguggolt hozzá. – Nézd csak! – mondta, miközben ujja hegyével egy apró felületet végigsimított, majd szájához emelte és megnyalta. – Finom málnás. – kacagott fel. Ezek után felegyenesedett és a szemembe nézett. – Hmm… - mondta mutatóujját ajkához emelve. Lassan körbejárt, miközben idegtépően hümmögött.

-Mondj már valamit! – kaptam kezem a tarkómhoz. Zavart éreztem. Szeretek a figyelem középpontjában lenni, de a testem minden porcikájában éreztem a tekintetét. Szinte átjárt. És ez furcsa érzés volt.

-Ashton Fletcher Irwin… - mondta ki a teljes nevemet. A hideg szaladgált a hátamon. Legszívesebben megkértem volna, hogy ismételje meg, hogy mondja ki újra, de leblokkoltam. – A jelmezed egyszerűentökéletes. – nevetett fel mire újra szembe ért velem. – Illik hozzád. – kacsintott egyet, majd Lauren és Harry jelmezét is megdicsérte.

Még pár dolgot összepakoltunk, többek között kisebb zacskót a cukroknak és csokiknak, meg egy kis innivalót.

-Mindenki felkészült a kalandra? – kiáltottam el magam az ajtóban. Mindhárman a magasba emelték a kezüket és szinte egyszerre mondták ki, hogy igen. – Nem hallom. Hangosabban! – buzdítottam őket. A végére hatalmas kiáltás közepette nyitottam ki az ajtót, és nekivágtunk Ausztrália utcáinak.

Az első pár ház alkalmával még lehetett érezni a köztünk lévő feszültséget… vagy nem tudom, hogy minek nevezhetném. Kicsit mindannyian visszafogtuk magunkat. Ez az érzés azonban az idő múlásával teljesen eltűnt. Mindannyian felszabadultunk és csak úgy röpködtek a poénok.

Egyre messzebb keveredtünk az otthonunktól, de egyre jobban éreztük magunkat. A szatyraink kezdtek megtelni, aminek a kicsik nagyon örültek. Hope a cukrokat nekik adta, csak a csokoládét tartotta meg.

-Adsz vagy kapsz?! – kiáltotta egyszerre Harry és Lauren a következő ház ajtajában. Hope és én mögöttük álltunk és fenyegetően néztünk a velünk szemben állóra.

-Ashton? – szólalt meg egy ismerős hang a hátam mögül.

-Csak nem? – fordultam meg. – Calum! – mentem oda vigyorogva barátomhoz. – Mi ez a jelmez? – néztem végig rajta röhögve.

-Későn mentünk a boltba. Csak ilyen volt.

-Mentetek? – néztem értetlenül, de abban apillanatban tűnt fel Luke is, hasonló jelmezben. Hiába akartam visszafojtani,kitört belőlem a röhögés.

-A jelmezen röhög? – kérdezte Luke odaérve. Cal nem válaszolt csak bólintott.

Amíg én a srácokon röhögtem, a többiek behajtották az anyagot, majd mellém álltak szépen sorrendbe.

-Szóval miattuk dobtad a csapatot… Jól van Ashton, jól van. – viccelődött Calum. – Sziasztok! – intett oda mosolyogva.

Beszélgettünk egy darabig, majd úgy döntöttünk, hogy együtt megyünk tovább. Még éjfél sem volt, így még messzebb ólálkodtunk. A hajnali órákban – miközben Michaelel is összeakadtunk – kifulladva, álmosan tért mindenki haza. Illetve, majdnem mindenki. Hope úgy döntött, nem szeretne az üres házba menni. Még mindig nem tudom, hol vannak a szülei, de örülök, hogy nem voltak otthon, mivel így Hope az egész estét - már amennyi maradt belőle - velem töltötte.

Laurennek és Harrynek könnyebb dolga volt, mint nekünk, ugyanis elegendő volt egy átöltözés, fogmosás és már aludhattak is. Nekünk azonban – főleg Hopenak – az arcunkon lévő festék lemosása több időt vett igénybe.

-Nem is tudtam, hogy ilyen jól sminkelsz. – mondtam a fürdőben, a kád szélén ülve, miközben egy vattapamaccsal dörzsöltük az arcunkat.

-Ehhez nem kell sminktudás. Egyáltalán nem tudok sminkelni. Csak van fantáziám. – mondta komoly hanglejtéssel.

-Az nekem is van. És néha megijeszt.

-Miért? – fordult felém egy pillanatra.

-Néha olyanokon gondolkozok, amin nem kéne. És nem tudok leállni vele. – mondtam el neki az igazságot, de egy aprócska részletet kihagytam, mégpedig, hogy ő az a valami.

-Tudod, én mindent fejben élek meg.

-Ezt hogy érted? – hagytam abba a festék lemosását és teljes testemmel felé fordultam. Ő is ezt tette. Szeme kétségbeesést sugallt.

-Mit látsz, ha most rám nézel? – kérdezte komolyan. Hangjában is hallható volt az, amit a szeméből kiolvastam.

-Egy gyönyörű lányt, aki csak félig mosta le a halloween-i sminkjét. – mosolyodtam el, hátha ezzel oldani tudom a feszültséget, de nem jött össze.

-Komolyan kérdeztem, Ashton. – nézett az ölében pihenő kezeire.

-Nem tudom, mit kéne, hogy lássak? – estem kétségbe én is.

-Erről beszélek. Fogadok, hogy az eszedbe se jut, hogy én most boldog vagyok, hogy az elmúlt órákban minden negatív dolgot elfelejtettem, hála neked és a csapatodnak. Igazam van? – nézett végül rám. Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék. Csak néztem, ahogy néz. Gyönyörű szemei egyre inkább a fájdalmat tükrözték.

-A szemeid nem ez állítják. – nyögtem ki végül. Olyan halk voltam, hogy szinte még én magam is alig hallottam meg, de ő tisztán értette.

-Tudom. Ezt mondom. Semmilyen érzelmet nem tudok kimutatni. Vagy csak félek. Nem tudom pontosan. – egy újabb vattáért nyúlt, majd folytatta azt, amit elkezdett.

Amíg a lemosást csináltuk, végig az elhangzottakon járt az agyam. Hope úgy bánik az érzéseivel akárcsak egy jobb borral szokás: őrizgeti, óvja, megtartja magának, aztán amikor talál egy tökéletes pillanatot előveszi és megosztja.

-Én kész vagyok. – álltam fel és még egy kis vízzel leöblítettem az arcomat, majd kiegyenesedtem és Hope arcát fürkésztem. Pár perc múlva ő is végzett.

-Én is megvagyok. – jelentette ki.

-Akkor mehetünk? – kérdeztem, de választ nem várva indultam a szobám felé.

-Várj! – kapott a hátralendülő csuklóm után.

-Igen? – néztem rá.

-Amit az előbb mondtam… Vehetnénk meg nem történtnek? – kérdezte félve, szinte rám se nézve.

-Mit is? Nem emlékszem… - játszottam a tudatlant, mire ő elmosolyodott. – Többször kéne mosolyognod. – nyúltam az álla alá arra kényszerítve ezzel, hogy a szemembe nézzen.

-Ashton! – mondta ki a nevemet és próbált még így is menekülni a tekintetem elől. Nem mondtam semmit csak közelebb hajoltam. Arca megfeszült, akárcsak ő maga is. Már hátrált volna, amikor sikerült elérnem a vattát.

-Itt még olyan vagy. – mosolyodtam el és óvatosan a bőréhez érintve azt leszedtem a rajta maradt festéket.

-Köszönöm. – suttogta.

-Ne tedd! Ez a minimum. – mosolyogtam, amire ő is elmosolyodott. – Na, gyere, fárasztó nap volt ez.

Bementünk a szobámba, előkerestem a legnagyobb felsőmet és egy rövidnadrágot, majd Hope kezébe adtam. Mivel nem kapcsoltam lámpát, merő egyszerűséggel csak elfordult és úgy öltözött át. Hiába, mindenhogy tökéletes. A háta vonala, a gerince íve még félhomályban is teljesen kivehető volt. Miután visszarántottam magam a földre, egy bokszerre váltottam a ruhámat.

Egymás mellett feküdtünk. Karjaink összeérintkeztek egy ponton. Hallottam, ahogy veszi a levegőt. Nyugtató hatással bírt felettem. Olyan volt, mintha minden az égvilágon a helyére került volna. Aztán Jasmine arca lebegett előttem. Ő volt az első olyan személy az életemben, akit tényleg szerettem. És most ugyanazt a nyugodtságot érzem Hope mellett is, mint mellette éreztem. Megijesztett.

Minden egyes kapcsolatot vehetünk egy hegynek. A hegy teteje a siker, amíg felfelé mászunk rajta, élvezzük, hisz bármikor felérhetünk. Azonban, amikor fent vagyunk, mindig attól rettegünk, hogy vajon mikor jön a lejtő. A lejtőn való távozástól válik el, milyen iramban másszuk meg a következő, előttünk álló hegyet. Ugyanis, ha a lejtőn legurulunk, akkor nem sérülünk annyira, mintha szépen, lassan érnénk az aljához. De bárhogyan is érkezünk a mélybe, az egyenlő lehet a halállal. Utána már sosem leszel a régi önmagad. Minden egyes leérkezés megöl benned egy kis darabot, amit már sosem nyerhetsz vissza. Megváltoztat, új emberré tesz.

Én most azt érzem, hogy végre már nem a mélyben állok, és csak nézem a következő hegyet, hanem elindultam. Elkezdtem megmászni, ami azt jelenti, hogy túl vagyok az előző lejtő okozta sérüléseken. És ez az érzés felszabadít, erőt ad. Már nem befolyásol többé.