6. fejezet

2012. július 22. / ~ 4 évvel az éjszaka előtt

Tombolt a nyár. A diákoknak végre nem kellett mindennapjaikat az iskola falai között tölteni. A nap még melegebben sütött, ahogyan a tengerparton sétáltam Hope mellett.

-Tehát próbálkoztatok már lemezkiadónál, vagy eddig még nem jutottatok el? – érdeklődött a bandáról.

-Igazából igen, próbálkoztunk. – vakartam meg a tarkómat kínomban.

-Mi volt ez a reakció? Nem vidámnak kéne lenned? – mosolygott felém.

-Hát, nem úgy sült el a dolog, ahogyan azt mi szerettük volna. – nevettem fel, de ez megint csak a zavartság miatt történt.

-Miért, mi volt? – állt meg egy ponton, majd törökülésbe vetette magát a puha és forró homokon, miközben tekintete a víz felé irányult. Elmosolyodtam, majd helyet foglaltam mellette.

-Nem feleltünk meg.

-Hogy-hogy nem feleltetek meg? Süket volt? – kacagott, ami hatására elmosolyodtam. Mosolya képes volt feldobni a hangulatomat, még akkor is, ha az a padlóról kiáltott segítségért.

-Sajnos nem. Akkor lett volna esélyünk.

-Ugye tudod, hogy most szóltad le a barátaidat? – mosolya még szélesebb lett.

-Azóta fejlődtek. Rengeteget. – ez tényleg így volt. Amikor megpróbáltuk, tudtam, hogy nem igazán esélyes. Ma már máshogy látom.

-Te is énekelsz, nem igaz? – hangja kíváncsivá vált.

-Hát… valahogy úgy. – mosolyodtam el. Tekintete jobban perzselte a bőrömet, mint a nap sugara. Zavarban voltam.

-Mutasd meg a tudásodat! – fordult felém egész testével.

-Itt és most? De hát mások is vannak… - jöttem még inkább zavarba kérése hallatán.

-És? Csak nekem énekelj! Csak rám nézz! A többiekkel ne is foglalkozz! Ők nincsenek itt. Csak te és én. – utolsó mondata visszhangzott a fejemben. „Csak te és én.”. Bárcsak így is lenne. Azt hiszem, kezdek beleszeretni. – Kérlek! – hangja pár oktávval vékonyabb lett, szemei pedig akár egy kóbor kiskutyáé.

-Oké. Rendben. Csak ne nézz így! Még a végén örökbe fogadlak. – mosolyogtam rá. Mondatomra egy értetlen arckifejezés volt a reakciója, de gyorsan egy mosoly váltotta fel.

-Hajrá! – tapsolt kettőt a kezeivel, majd szája elé tette őket, és kíváncsian figyelt.

If I could reach the stars
Pull one down for you
Shine it on my heart
So you could see the truth:

That this love inside
Is everything it seems
But for now I find
It’s only in my dreams.

And I can change the world
I would be the sunlight in your universe
You would think my love was really something good
Baby if I could change the world.

If I could be king
Even for a day
I’d take you as my queen
I’d have it no other way.

And our love would rule
This kingdom we had made
’til then I’d be a fool
Wishing for the day…

That I can change the world
I would be the sunlight in your universe
You would think my love was really something good
Baby if I could change the world
Baby if I could change the world.

I could chande the worldI would be the sunlight in your universeYou would think my love was really something goodBaby if I could change the world.Baby if I could change the world.Baby if I could change the world.

Amikor a végére értem, hatalmas kő esett le a szívemről. Kimondhattam úgy az érzéseimet, hogy még csak nem is sejti, hogy neki szólnak, azt meg főleg nem, hogy mind igaz.

-Hát ez valami fenomenális volt! – mondta teljes megdöbbenéssel.

-Azt hitted, rosszabb vagyok? – nevettem fel zavaromban.

-Nem tudtam, hogy ilyen hangod van. Azért ez meglepett.

-Mindenki ezt mondja… - mosolyodtam el szerényen.

-Még mindig a hatása, illetve a hatásod alatt vagyok. – mondta végig a szemembe nézve.

Ahogy a szemei az enyémet fürkészte, olyat éreztem, mint még soha. Úgy éreztem, a szememből mindent ki tud olvasni. Mintha megengedtem volna neki, hogy egyetlen pillantásával föltárja egész valómat. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy innentől kezdve nincs megállás. Akarom őt, mindenestül, és bármennyit is kell küzdjek érte, meg fogom tenni.

A "csak nekem randevú" után megbeszéltük, hogy egy hét múlva is összefutunk. Mosolyogva jártam el miden egyes próbára. A kedvem verhetetlen volt, semmi sem törölte le a vigyort a képemről. Szinte lebegtem. Úgy éreztem magam, mint aki teljesen kikelt a bőréből, mint aki nem is önmaga, hanem attól a valamitől sokkal, de sokkal jobb.

-Úgy látszik, a mi kis Ashtonunk szerelmes. – bökdösött sűrűn vállba a könyökével Calum.

-Én vagyok a legidősebb, hogy mersz lekicsizni? – emelkedtem fölé, de persze csak poénból.

-Húha! Nem tiltakozott. Ez már tényleg komoly. – folytatta Luke.

-A kicsinyítő jelzővel voltam elfoglalva… De minek is magyarázkodom? Azt hisztek, amit akartok. Csak én tudom az igazságot. – kacsintottam feléjük.

-Óhhhhhh… - jött egyszerre a három bandatársamtól.

Ezek után a húrok közé csaptak, én pedig a lehető legjobban és leghibátlanabbul ütöttem a megfeszült bőröket. Van az a mondás, hogy ha vidám vagy, érzed a szám ritmusát, ha szomorú vagy, akkor a szövegét éled át. Sosem kaptam még el ennyire a ritmust. Ez mindent elárult.

Hazaérve Harry fogadott. Egyedül.

-Hát anyu és Lauren? – kérdeztem a kiskrapektől.

-Lányos napot tartanak Lauren szobájában. – mondta lebiggyesztett ajkakkal.

-Egyedül hagytak téged? – ültem le mellé a kanapéra.

-Ühüm. – bólogatott és unottan bámulta a televíziót, amin másodpercenként váltotta a csatornákat.

-Add csak ide azt! – nyúltam a távirányítóért. – Mit szólnál hozzá, ha mi is tartanánk egy fiús napot? – fordítottam magammal szembe.

-Komolyan? – egy tizedmásodperc alatt terült szét a mosoly az arcán, és a szeme is csillogni kezdett.

-Komolyan. Na, benne vagy? – mosolyogtam reakcióján.

-Fiús napot tartunk! Fiús napot tartunk! – mondogatta egymás után, miközben fel –alá mászkált a házban.

Öröm volt ekkora örömet szereznem neki. Igaz, ötletem egyetlen egy volt a napi programhoz, de reméltem Hope tud benne majd segíteni.

-Kezdjük egy fiús vásárlással! – kiáltottam utána, amire egyből elém futott.

-Irány a Falánk Frédi! – rohant felvenni a cipőjét, majd ugrálva sürgetett engem. A Falánk Frédi volt a gyerekek kedvenc ételbárja. Mesefigurákkal tömött, színes, vidám kis hely volt, ahol még az árak is elfogadhatóak voltak. Anya nem sűrűn hozza el őket ide, ugyanis nem egészséges, de ha belehalnak, legalább teli hassal teszik, nem igaz? Na, azért ennyire nem vészes. Nem eszünk itt túl sűrűn, így bajunk sem származhat belőle.

-De előbb teszünk egy kis kitérőt. – avattam be Harryt az én kis tervembe.

-De egy fiús napon nem csak fiúk vannak? – nézett rám összezavarodottan.

-De, de hidd el, jó lesz.

-De akkor a barátnőd miért jön? – hiába fogtam meg a kezét és indultam el, ő csak egyhelyben állt válaszokra várva.

-Bízol bennem? – guggoltam le, hogy majdnem egy magasságban legyek vele.

-Ühüm. – bólintott.

-Akkor gyere, és érezd jól magad! – markoltam ismét meg a kezét, és most már hajlandó volt elindulni.

Elsétáltunk Hope-ék házáig, majd megállva az ajtó előtt, benyomtam a csengőt. Hangosan csilingelt, majd meglepetésemre ő nyitotta ki az ajtót.

-Szia! Hát te..ti? – nézett a derekamig alig érő öcsémre.

-Szia! Harry és én arra gondoltunk, lenne-e kedved részt venni egy fiús napon két eszméletlen dögös pasival. – vigyorogtam. – Igaz, Harry? – szorítottam kicsit a kezén, hogy válaszoljon.

-Igazából csak egy helyes fiúval. Ashton nem számít annak. – válaszolta a szokásos szemtelenségével.

-Na, ezt jól megkaptad. – nevetett ki Hope. – Ha már ilyen szép meghívásban részesültem, lehetetlen kihagyni ezt a kecsegtető ajánlatot, de van egy feltételem. – emelte a mutatóujját a magasba.

-Éspedig? – kérdeztem rá. Most ő guggolt le Harryhez.

-Az én kezemet kell fognod! – mosolygott rá, Harry pedig villámsebességgel eresztette el az enyémet, és fogta meg Hope-ét.

Örültem, hogy egyből megtalálták a közös hangot. Úton a Falánk Frédibe végig nevettek, illetve nevettünk. Az ételbár falain belül elfogyasztott mennyiséget – megfogadtuk – nem mondjuk el senkinek… úgysem hinnék nekünk el. Ennyi krumplit, burgert és kólát három ember képtelen betermelni, főleg úgy, hogy ebből egy lány, a másik pedig még kisiskolás. Nekünk azonban sikerült.

-Mi a következő cél? – kérdezte Hope a hasát fogva.

-Beszélhetnénk? – fogtam meg a karját, és magam után rángattam, közben pedig eltátogtam Harrynek egy „Ne mozdulj!”-t.

-Hé! Alig bírok menni. Ha tovább ráncigálsz, ki fog jönni az előbb elfogyasztott mennyiség. – nyöszögte, de hallottam, hogy mosolyog.

-Oké-oké. – álltam meg egy kicsit arrébb.

-Mi ilyen fontos? – nézett fel rám.

-Nem vagyok jó a programszervezésben. – vakartam a tarkómat zavaromban. – Arra számítottam… abban reménykedtem, te majd kitalálsz valamit.

-Hogy én? – kerekedtek ki a szemei.

-Fogalmam sincs, mire vágyhat egy hozzá hasonló kissrác. Hol érezné jól magát? Miket szeret csinálni?

-Te mit szerettél ilyen korodban? – tette fel a lehető legegyszerűbbnek tűnő kérdést, de megválaszolni már nehéz volt.

-Én… azt hiszem más voltam, mint a többi hasonló korosztályú gyerek. Alig voltak barátaim. Otthonülő voltam. Inkább amolyan elvont gyerek. És a zenével is hamar összebarátkoztam, elsős voltam, amikor megkaptam az első dobfelszerelésemet. Szerintem én azzal tengettem mindennapjaimat. Bár… - akadtam el.

-Igen? – kérdezett lélegzetvisszafojtva.  Kicsit ki akartam élvezni a helyzetet. Érdekelte az, amit mesélek. Érdekelte a gyerekkorom, tehát érdeklődött irántam. Gonosz dolog, ha ki akartam élvezni az érdeklődése minden egyes pillanatát?  - Folytasd már! – bokszolt óvatosan a vállamba, majd felnevetett.

-Bár, szerettem a játékautókat is. Volt egy egész gyűjteményem, de azt Harry meg is kapta, és nem igazán érdekli. – a mondatom végére jöttem rá, hogy bele se kellett volna kezdenem.

-Ha a játékautók nem érdeklik, az „igaziak” érdekelhetik. Van egy ötletem! – szinte láttam a fényt a szemében.

-Ugye nem autóverseny? Ahhoz még túl kicsi!

-Nem. De bízz bennem, oké? – de ja vu érzésem lett. Pár órával ezelőtt épp ugyanezeket a szavakat mondtam Harrynek.

-Bízom benned. – bólintottam.

Visszamentünk az asztalhoz, ahol Harry már türelmetlenül fészkelődött. Leültünk, majd mindketten a velünk szemben ülő, kíváncsian kémlelő Harryre néztünk.

-Ugye nem csak ennyi volt? Ugye lesz még valami? – kérdezte reményteli hanggal.

-Persze, hogy lesz. – mosolygott Hope.

Megfogtuk a kezét, és mintha csak a gyermekünk lenne, úgy indultunk el vele a Hope által megadott koordináták érintésével.
Fél órás séta után, pár sikerrel legyőzött hiszti után végre megérkeztünk a célponthoz.

-És mit fogunk egy farmon csinálni? – kérdezte csalódottan a kisebbik Irwin.

-A farmon állatok is vannak. Ez nem farm. – magyaráztam neki, de látszott, hogy teljesen hidegen hagyja.

-Ez egy gokart pálya. – mondta ki Hope azt, amire már Harry is hajlandó volt figyelni.

-Gokart? Komolyan? – nézett fel rá csillogó szemekkel.

-Igen, az. – néztünk egymásra Hope-al és mindketten mosolyogtunk.

-Ti menjetek be és kérjetek két szabad kocsit, amíg én elintézem a jegyeket! – simította meg a vállamat. 

Harryvel karöltve, hatalmas öröm közepette sétáltunk be, amíg Hope intézte a dolgokat.

-Azt a zöldet szeretném! – húzott a kezemnél fogva, miközben a szabadon lévő kezével az említett tárgy felé mutogatott.

-Hé, Öcskös! Nem gondolod, hogy az egy kicsit nagy lenne neked? – kérdeztem megborzolva a haját.

Nem válaszolt, csak lebiggyesztette ajkait. Ezzel belátta, hogy igazam van. Lassacskán Hope is beért minket. A kezünkbe nyomta a jegyeket, amivel kikérhetjük a versenyhez szükséges felszerelést.

-De ha neki nem kell sisak, nekem miért? – kezdett hisztizni.

-Harry! Én már elég nagy vagyok ahhoz, hogy ne törjem össze magam, de te még nem. Csak biztonságot ad. Vedd szépen fel, különben nem mehetünk.

-De nem akarom! Bután néz ki! Ha te sem, én sem! – fonta össze karjait a mellkasa előtt. Hope egy biztató nézést intézett felém, majd leguggolt Harry elé.

-Hé! – nyúlt az álla alá. – Egy másodpercre feltennéd a fejedre? Csak egy másodpercre! Kérlek! – szólt hozzá olyan lágy hangon, hogy még a legjegesebb szív is felengedett volna.

-Minek? Hogy kinevess? – kérdezte még mindig duzzogva, de a hangja már nem volt annyira elutasító. Inkább már csak kérette magát.

-Nem. Nem foglak kinevetni. Ígérem. – mondta. Harry nem válaszolt, csak lassan a fejéhez emelte a sisakot, majd feltette. Hope egyből a kapocsért nyúlt, és mielőtt Harry megállította volna, összekapcsolta. – Elhiszed nekem azt, amit mondani fogok? – nézett mélyen az öcsikém szemébe. Ő csak bólintott. – Nagyon jól áll. Nem néz ki bután, és tudod miért? – ezúttal nemleges irányba mozdult el a feje. – Azért, mert rajtad van. Te teszed jóvá, és nem ő téged butává. Rendben? – fejezte be a mondanivalóját, majd egy puszit nyomott az arcára.

Ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondja, hogy Hope ennyire jól bánik a gyerekekkel, szerintem a szemébe röhögök. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó hatással lesz rá. Teljesen más embernek látom most, mint az első találkozásunkkor láttam. Bár, akkor is tudtam, hogy rengeteg érzés van benne, de nem gondoltam volna, hogy ennyire sok.

Megköszöntem neki a segítséget, majd elfoglaltuk a számunkra előkészített járműveket, és a rövid ismertető után bele is csaptunk. Egész végig próbáltam nem megelőzni Harryt, ami néha elég nehezemre esett. Volt, hogy húztuk egymást, többnyire ő engem, ugyanis én nem mertem nekimenni, nehogy valami baja essen, de ő előszeretettel tette meg.

-Ez az! Nyertem! – szaladt oda Hopehoz a verseny végén. – Láttad? Én nyertem! Éééén nyertem! – futotta hatszor körbe.

-Láttam! Nagyon ügyes voltál! Most bizonyítottad be, hogy nemcsak hogy jobb pasi vagy, mint a bátyád, de ügyesebb is. – nevetett fel, majd rám nézett.

-Nem csinálnál rólunk egy képet? – kérdeztem meg. 

-De, persze. – mosolygott.

Megbeszéltem, hogy egy kép erejéig hagy üljünk vissza. Meglepő módon Harry csak a sisakban volt hajlandó fotózkodni. A kép elkészülte után hazafelé vettük az irányt. A nap így is lemenőben volt, és még egy egy órás séta várt ránk. Útközben úgy beszélgettem vele, mint még soha. Végre elengedte magát, megmutatta ki is ő valójában. És úgy érzem, ez volt az a pillanat, amikor ráeszméltem, hogy kell nekem, hogy visszafordíthatatlanul beleszerettem.

A házukig mentünk.

-Köszönöm a mai napot! – mondta egy szerény mosoly kíséretében.

-Én köszönöm, hogy eljöttél. Nélküled egy káosz lett volna. – nevettem fel kínomban.

-Igazat mond. Ashton semmit nem tud megszervezni. Béna! De mi így is elfogadjuk és szeretjük. – magyarázta Harry. Hope felnevetett rajta, majd lehajolt és másodszorra is megpuszilta.

-Vigyázzatok magatokra hazafelé!

-Így lesz, Hope! Köszönjük még egyszer.

-Sziasztok! – lépte át a küszöböt, de még megakadályoztam, hogy bezárja az ajtót.

-Hé, nekem nem jár a puszi? – kérdeztem a leggyerekesebb hangomon.

Nem válaszolt, csak fej rázva bezárta az ajtót. Pár másodpercig még álltam az ajtajuk előtt, és néztem azt, mintha a csodára várnék, hogy kinyílik és kilép rajta, majd megcsókol. Harry rántott vissza a valóságba.

-Nem megyünk? – rántott kettőt a kezemen.

-De. De, megyünk. – mondtam kicsit csalódott hangon.

-Szerelmesek vagytok egymásba? – kérdezte a járdán sétálva.

-Ez bonyolult, Vakarcs! Úgysem értenéd…

-Nem vagyok vakarcs.

   Nem mondtam semmit. Elmosolyodtam a kérdésén, és átfutott rajtam egy jóleső érzés. Azt akartam, hogy büntetlenül válaszolhassam erre, és a hasonló kérdésekre, hogy igen.