2012. április 14. / ~ 4 évvel és 3 hónappal az éjszaka előtt
A próba után csalódott voltam és rosszkedvű, ezért
elmentem az én titkos kis helyemre. Az iskolatáskát a vállamra kaptam és egy
halk köszönés után már nemcsak a próbatermet, hanem az iskolát is magam mögött
tudhattam. A lábaim önálló életre keltek, egyáltalán nem álltak összhangban a
testem többi részével. Csak vittek előre, pedig a tüdőm már alig bírta, de
amikor megérkeztem, rájöttem, hogy megérte ennyire sietnem. Leültem a kis tó
partjára és figyeltem a víz felszínét, ahogy a nap fénye visszaverődik róla, és
a benne élő halak néha megtörik a tükörsima felületét. Megnyugtatott. Általában
a házimat is itt szoktam megírni, de mivel egy pénteki nap volt, feleslegesnek
éreztem, így csak kiélveztem a környezet nyújtotta nyugalmat, teljesen addig,
amíg valaki meg nem zavart.
-A francba is! Mondtam már, hogy ne kövess! –
ordította valaki torkaszakadtából.
-Tudod mit? Egyszer úgyis haza kell jönnöd, de ne
tudd meg, mit fogsz kapni! – hallatszódott messzebbről egy mély, öblös férfi
hangja is.
-Szuper! Legyen! Nekem már úgyis mindegy… -
morogta magának a megjelenő női alak.
-Szia! – köszöntem rá, mikor a patak partjához
ért, de úgy tűnt, mint aki meg se hallotta. Mint aki nem lát, nem hall. – Szia!
– ismételtem meg még egyszer, ezúttal sikeresen.
-Jesszusom! – kapott a szívéhez.
-Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni… -
álltam fel és mellé sétáltam.
-Ugyan! Én nem vettelek észre. – zavartan
helyezett egy kósza tincset a füle mögé, miközben frufruja rendezetlenül
borította homlokát. – Mindent hallottál? – kérdezte szemeimbe nézve.
-Öhm… attól tartok, igen. – feleltem
bizonytalanul. – Tudok esetleg segíteni? – kérdeztem, majd visszaültem a
helyemre és megütögettem magam mellett a helyet, jelezve, hogy ő is tegyen így.
-Nem hiszem. Csak a szokásos, már teljesen immúnis vagyok rá. – engedett meg egy kósza mosolyt, ami rengeteg fájdalmat
rejtett. – És te? Mit üldögélsz egy ilyen eldugott tó partján tök egyedül? - nézett újra rám.
-Csak a szokásos. – mosolyodtam el én is. – Ashton,
Ashton Irwin! – nyújtottam felé a kezem bemutatkozásképp.
-Hope Higgings! – mosolyogva rázta meg. Ez a
mosoly teljesen másmilyen volt. Merőben eltért az eddigiektől. Őszinte volt és
csodálatos.
-Eddig még nem láttalak errefelé…
-Csak 2 hete lakunk itt.
-Áh, értem. És hány éves vagy?
-Nem tudod, hogy egy lánytól ilyet nem illik
kérdezni? – emelte fel egyik szemöldökét.
-Úgy tudtam, hogy csak az idősebbektől
gorombaság.
-Hm… lehet van benne valami. Te nyertél. –
nevetett fel.
-Tehát?
-15. – válaszolta egy váll lendítéssel együtt. –
És te?
-17. – feleltem magabiztosan. Pár perc néma csend
következett, ami idő alatt mindketten a vizet kémleltük, és a madarak
csicsergését hallgattuk.
-Megnyugtató ez a hely. – törte meg a csendet
tekintetét felém emelve.
-Igen. Évek óta ez a kedvenc helyem. Szinte
minden nap eljövök ide, ha csak pár percre is. – mondtam miközben végig a vizet
figyeltem. A mondatom végén néztem csak rá, és ekkor vettem észre szemeit.
Smaragdzöld szemei voltak. Belenéztem és elvesztem tekintetében.
-Értem. – bólintott, majd a vízre nézett.
Egyikünk sem szólalt meg. Ha minden igaz, egy óra hosszát
ültünk csendben, csak néha, egy-egy szó hagyta el a szánkat.
-Ideje lenne mennem. – álltam fel és leporoltam a
nadrágomat.
-Én még maradnék. Remélem, nem bánod, ha
néhanapján én is kijövök ide. Tényleg csodálatos hely, és úgy tűnik, ismeretlen
is. – állt fel ő is és megállt velem szemben.
-Egyáltalán nem bánnám. Néha jól jön a társaság.
– mosolyogtam rá, ő pedig visszamosolygott, de tekintetét a földre szegezte. –
Akkor, majd még találkozunk! – intettem kezemmel, amíg a másikkal a táskámat
dobtam a vállamra.
-Szia! – intett ő is, majd elindultam a már
kijárt ösvényemen.
Egész úton, és már hazaérve is rajta kattogott az agyam.
Vajon kivel kiabálhatott? Ki miatt menekült az erdőbe? És hogy értette azt,
hogy neki már úgyis mindegy? Nem értettem.
-Hol voltál eddig? – kérdezte anya benyitva a
szobaajtómat.
-Csak lassan jöttem... – válaszoltam rá se nézve.
-A többiek itthon kerestek. Nem voltál velük. –
lépett mellém.
-Mondom, lassan jöttem, és kerültem is.
Kiszellőztettem a fejem.
-Én csak kérdeztem, nem kell megölnöd. – vetette
oda, majd kiment és hangosan csapta be az ajtót maga mögött. Bűntudatom támadt.
Ő tényleg csak rákérdezett, én pedig bunkó voltam. Pár perc ücsörgés után
fogtam magam és megkerestem anyát.
-Ne haragudj az előbbiért! – mondtam megbánó
hangon, majd leültem a konyhában.
-Nem haragszom. – fordult felém, hangja egyből
lágy volt. Semmi komolyság. Semmi szigor.
-Te vagy a legjobb! – felálltam és megöleltem. Viszonozta
és megpuszilta a fejem búbját. – Hé! Már nem vagyok kisfiú! Ezt ne csináld
többet! – nevettem.
-Jól van. De nekem mindig is a kisfiam maradsz! -
mondta, majd visszafordult a mosogató fölé.
Szépen lassan visszaballagtam a szobámba, majd hanyatt
dőltem az ágyamon, szemeimet pedig csukva pihentettem egy kicsit, de ahogy
lecsuktam őket Hope mosolyát láttam. Hirtelen kinyitottam a szememet és inkább
elterelve a gondolatimat, előre megtanultam pár tantárgyat.
Szombaton a srácok kerestek délelőtt, délután pedig
elmentünk próbálni. Minden egyes próba alkalom a kikapcsolódásra. Ilyenkor
mindent és mindenkit ki tudok zárni a fejemből és egyedül a zenére figyelek.
-Ez jó volt! – pacsiztunk össze a srácokkal.
-Holnap átjöhetnétek kosarazni vagy valami… -
szólalt meg Calum.
-Oké. Én benne vagyok. – vigyorgott rá Luke, majd
Mike is.
-És te? – nézett rám.
-Ott leszek. – válaszoltam egy mosoly
kíséretében.
-Király. – mondta, majd mindenki elindult
hazafelé.
Tettem egy kitérőt a tó felé. Valamilyen ismeretlen érzés
kavargott bennem odafelé, és mintha csalódott lettem volna, hogy egyedül voltam
ott. Mintha arra vártam volna, hogy valaki lesz ott. Valaki. Talán Hope.
Pár percre leültem, de eszembe jutott, hogy megígértem, hogy
nem maradok sokáig, így gyors léptekkel indultam haza.
-Na, milyen volt a próba? – kérdezte anya csilingelő
hangja a konyhából.
-Jó, mint mindig. – mentem be hozzá.
-És Jasmine? Azóta se beszél veled? – kérdezett rá
arra, amiről talán soha többé nem akartam volna beszélni.
-Mi az, hogy ő nem beszél velem? – kérdeztem erélyesebben
a kelleténél.
-Akkor te nem állsz vele szóba?
-Anya! Nem engem választott. Én nem keresem. –
csaptam kezeimet a térdemre.
-De szereted még, nem igaz?
-Hogyne szeretném, de ez nem így megy. –
szegeztem tekintetem a pultra.
-Ha szereted, miért nem küzdesz érte? A lányok
általában ezért vannak oda. – mosolygott rám kedvesen, és tudom, hogy csak jót
akar, de minden egyes szava fájdalomként hasított a mellkasomba.
-Anya! Hónapokon át mást se tettem, elegem lett. Neki
a menő srác kell, nem én. De megoldható, hogy erről ne beszéljünk többet? Nem a
kedvenc témám. – néztem fel rá kiskutyaszemekkel.
-Persze, ahogy szeretnéd. De egy valamit ígérj
meg! – fordította fejét felém.
-Bármit. – mondtam hálásan, hogy végre leszáll
erről a témáról.
-Ha gondod adódna, bármilyen értelemben, velem
beszélhetsz. – mosolyodott el.
-Nem leszek depressziós.
-Csak ígérd meg, hogy szólsz, ha bármi van!
-Oké, ígérem! – eresztettem felé egy mosolyt,
majd komor arccal bámultam tovább a pultot.
Nem mutattam, de még mindig
bántott a dolog. Jasmine-el a következő hónap 5-én lett volna az egy éves
fordulónk. Eleinte minden annyira király volt. Szeretett és szerettem. Aztán a
harmadik hónap után fokozatosan távolodott és egyre jobban éreztem úgy, hogy
kicsúszik a kezemből. Elkezdtem több közös programot szervezni, többet
kedveskedtem neki, de egyszerűen csak teljesen kizárt az életéből. Meg akartam
vele beszélni, elmondani, hogy mennyit jelent nekem, és örültem, mert ő is
beszélni akart velem. Csak ő másról. Kitártam neki a szívem, mindent elmondtam,
hogy nem akarom elveszíteni, meg az ehhez hasonló dolgokat, ő pedig
rezzenéstelen arccal közölte, hogy van valakije. Valakije rajtam kívül. És,
hogy ő ezt a kapcsolatot lezártnak szeretné tekinteni. Köpni, nyelni nem
tudtam. A sokk az arcomra ült, ő pedig felállt mellőlem és otthagyott. Követtem
a tekintetemmel, de képtelen voltam utána szólni, vagy menni. Csak ültem és
minden olyan keserűvé vált körülöttem. A színes világ egyszerűen fekete-fehérré
változott. Azóta már sokkal jobban vagyok, de vannak napok, amikor eszembe
jutnak a még boldog percek és olyankor legszívesebben visszatekerném az időt,
hogy újra vele lehessek. Hiába, szeretem őt.
-Harry és Lauren? – kérdeztem kizökkentve magam a
gondolkodásból.
-A kertben.
-Kimegyek és játszom velük egy kicsit. – nevettem
fel, majd megindultam a hátsó kijárat felé. - Ki ért haza? – kaptam őket a
hónom alá, és rohantam velük egy kört a kertben. Ilyenkor vidáman kacagnak és
ez a kacaj az, ami még őszinte.
