9. fejezet

2018. december 23. / ~ 2 évvel és 5 hónappal az éjszaka után

A karácsony előtti megbeszélés után kedvetlenül bár, de rohamosan gyors léptekkel mentem bevásárolni a családomnak. Tény és való, hogy az utóbbi időben nem voltam a legjobb ember, de a karácsony mégiscsak a szeretet ünnepe. És bármilyen bunkó, bántó és negatív voltam, imádom őket. Nélkülük itt sem tartanék. Ha nem is mondom ki, azzal, hogy még ebben az állapotomban is mellettem állnak a lehető legnagyobb segítség, amit valaha embertől kapni lehet. De vajon Hope is így érezte? Mindig mellette álltam, ott voltam neki, amikor csak szüksége volt rám. Vajon én is segítettem neki? Ezt már sohasem fogom megtudni. A személyisége megváltozását figyelemmel követhettem és javuló tendenciát mutatott, de vajon miattam? Minden miattam volt? Sikerült szebbé tennem az életét vagy szimplán csak megtűrt benne?
Annyi kérdésem lenne hozzá, de nem tehetem fel neki. Már nincs meg a lehetőségem. Elmennék hozzá, de nem merek. A fotósok valahogyan mindig kiderítik, hol is vagyok, és majdnem minden lépésemről készül egy kép. Nem akarom, hogy rájöjjenek, mit is tettem. Nem akarom, hogy az emberek csalódjanak bennem. Képtelen lennék utána már a szemükbe nézni. És ők sem néznének többé az enyémbe.

Amíg ezen agyaltam már a parkolóban álltam és bámultam magam elé. Egy mély levegővétel után kiszálltam, majd bementem a hatalmas épületbe.

Tömeg. Ez volt az első gondolatom. A második pedig a káosz. Ezek után már azon kaptam magam, hogy menekülő útvonalat keresek vészhelyzet esetére.
Miért van az, hogy az emberek az utolsó pillanatban vásárolnak? Előttük az egész év. És mégis most kapkod mindenki, velem az élen.

Ahogy próbáltam inkognitóban róni a sorokat, megcsörrent a telefonom. Rá se nézve a kijelzőre kaptam a fülemhez.

- Igen? - szóltam bele szinte suttogva.
- Nem léphetsz ki! - szólt bele kérlelő, mégis határozott hangon Luke.
- Ezt már megbeszéltük. Átgondolom. Képtelen vagyok tovább csinálni így. Elfogyott az energiám, Luke. Összetörtem. - sose voltam még ennyire őszinte. Sosem mondtam még ezt így ki. És nem segítettem magamon azzal, hogy most megtettem. Hangosan kifújtam az eddig bent tartott levegőmet és megálltam. A vonal másik végéről csak halk szuszogást hallottam. Tudtam, hogy azon gondolkozik, mit is mondjon.
- Gyere át! Beszélgessünk! - mondta elhaló hangon. Úgy látszik ez az érzelemkitörésem őt is meghatotta. Így már nem csak az én szememből csordult ki egy könnycsepp, nem csak én éreztem fájdalmat.
- Oké. - sóhajtottam, majd bontottam a vonalat.

Miután leraktuk, körbenéztem, hogy valaki esetleg hallhatott-e valamit, majd továbbmentem. Pár, jónak hitt ajándékkal és egy órával, amit már sosem kaphatok vissza, hagytam el a boltot és indultam Luke házához.
Várakozásaimmal ellentétben nem csak ő volt ott. Calum és Mike ültek a két oldalán. Én az egyik fotelben foglaltam helyet, és szembe fordultam velük. Vártam, hogy ők kezdjék a beszélgetést, de legbelül tudtam, hogy ők is ugyanerre várnak, hogy nekem kellene.

- Ashton, aggódunk érted. - kezdte Mike.
- Csak most? Másfél év után? - kérdeztem rá kicsit ingerültebben, pedig nem szemrehányásnak szántam.
- Eddig is aggódtunk, de azt hittük, képes leszel felállni. De úgy látszik, ez a dolog sokkal inkább maga alá gyűrt, mint ahogy arra mi számítottunk. - felelte Luke.
- Csak azért aggódtok, hogy mi lesz a bandával, ha én kilépek. Ezért jött hirtelen ez a nagy felhajtás. Eddig is ugyanilyen voltam, mégsem tettetek semmit. Most, hogy veszély fenyegeti a bandát, már minden más. - túrtam idegesen a hajamba.
- Nem, Ashton tévedsz. Mi eddig is mindent megtettünk, csak te annyira el voltál foglalva a saját magad sajnálatával, hogy ebből semmit sem vettél észre. Az igaz, hogy féltjük a bandát, hiszen annyi mindenen mentünk már együtt keresztül, hogy nem szívesen hagynánk veszni, nélküled pedig nem lenne az eredeti, nem mi lennénk, de nem emiatt hívtunk ide. - magyarázta szépen lassan kiejtve minden egyes szót Luke, majd Calumra nézett.
- Fel kéne keresned egy szakembert. - mondta ki. Kínomban felröhögtem.
- Nem vagyok őrült. Nincs szükségem senkire. - mondtam folyamatosan nevetve, ami - valljuk be - elég furcsa és ijesztő lehetett.
- Akkor nekünk mondd el, mi játszódott le benned azóta. Ki kell beszélned magadból, de elzárkózol. Fel fog emészteni legbelül. Saját magadat rombolod le. - körbenéztem a társaságon. Mindenki szeme csillogott. Talán csak a melegtől, de én inkább a könnyekre tippelnék. Sajnáltak.
- Hiába mondanám, nem értenétek meg. - hangom enyhült az előbbihez képest. Feladtam.
- Nekünk is fáj, hogy így alakult, Ashton. Megkedveltük. Ő már hozzánk tartozott. A mi kis családunk része volt. Nem csak neked fáj. - Calumból olyan érzelmek jöttek elő ebben a pár mondatban, amit még sosem láttam ezelőtt. - Tudjuk, hogy mennyire szeretted. Bármit is mondasz nekünk, megértjük és nem leszel kevesebb a szemünkben, de mondanod kell valamit. Érted? Nem fojthatsz mindent magadba! - szipogott egyet. Ez a szipogás Calum egyik feldolgozására emlékeztetett, az 'All about you'-ra. Milyen régen is volt, mégis úgy él bennem, mintha tegnap lett volna.
- Mire vagytok kíváncsiak? - kérdeztem megadóan. Tudtam, hogy ez lesz a legjobb, ha mindent elmondok. Akkor ők is megnyugodnak és talán tényleg segít egy kicsit.
- Mit csináltatok azon az estén? És mit érzel azóta? Mi az, ami miatt nem tudod elengedni őt? Mindent, ami benned van. - mondta Luke.
- Van egy hely. Egy kis tavacska. Az volt a mi közös-titkos helyünk. - kezdtem.
- Szóval ott bújtál el a világ elől. - mondta Mike a levegővételnyi idő közben. Én csak bólintottam.
- Lampionokkal és különféle világító apróságokkal díszítettem fel. Teremtettem egy romantikus környezetet, és reméltem, hogy értékelni fogja. Éjfél is elmúlt már, amikor kövekkel kezdtem dobálni az ablakát. Még most is kristály tisztán emlékszem álmos arcára és kócos hajára. - itt egy pillanatra elmosolyodtam, de hamar el is múlt - Bekötöttem a szemét és támogatva őt mentünk el teljesen odáig. Megálltunk és levettem róla a kendőt. Nem szólt semmit. Csak állt és nézte a tavat. Aztán közelebb lépett hozzám, a szeme könnyes volt. Hitetlenkedve kérdezte, hogy ezt mind neki csináltam, és hogy ő ezt meg sem érdemli. Leültünk, beszélgettünk, megettük a muffint, amit sütöttem. Repült az idő, és hamar eltelt egy óra. Már csak feküdtünk a pokrócon, nagyokat nevettünk a semmin és néztük az egyre világosodó eget. A csillagok még mindig látszódtak. Felkiáltott, hogy látott egy hullócsillagot. Kívánt is. Oldalra fordította a fejét. Én is így tettem. Szeme csillogott, és kivételesen a boldogságot tükrözte. Mosolya őszinte volt és gyönyörű. Kezemmel megsimítottam arcát, mire ő lehunyta szemeit. Kaptam az alkalmon és megcsókoltam. Az első csókunk volt. - mosolyogtam. Mai napig érzem az ízét a számon. - És az utolsó is. - csuklott el a hangom.
- Mély levegő! - mondta nyugodtan Luke. Szinte megfagyott a szobában a levegő. Mindenki ledermedve hallgatta a történetemet, amit eddig mély titokban őriztem. Mintha mindhárman antropológusok lennének és egy, a föld mélyéről előásott csontvázból próbálnának mindent kideríteni. Amíg próbáltam magam összeszedni, rájuk néztem. Luke szeme volt a legvörösebb. Ő nem bírta annyira, mint a többiek. Hope vele ápolt még amolyan jó viszonyt és tudom, hogy Lukeot is nagyon megviselték a történtek.
- Aztán történt... az... - szememhez kaptam mindkét kezem és dörzsölni kezdtem. Ezzel próbáltam elűzni a nem kívánt könnyeket. De nem sikerült. - Erről nem tudok beszélni. Egyszerűen csak... - gördült ki egy könnycsepp, amit rohamos tempóban követett még több, akárcsak egy folyó. Megállíthatatlan folyással. Hiába próbáltam megnyugodni, képtelen voltam rá. A szemeim előtt romlott el az élete, az életem. - Bassza meg! Megöltem őt. - amilyen hangosan kiáltottam az első mondatot, olyan halkan jött ki a második. Talán ki sem ejtettem a számon. Talán csak magamban mondtam, és reméltem, hogy tényleg így van. Nem akartam, hogy tudják, mi is történt.
- Hogy mondtad? - kérdezte Calum lesokkolódva.
- Nem tudom. - próbáltam terelni. Tudtam, hogy értették, vagy legalábbis sejtették, de nem feszegették a témát.  Most nem.
- És ezek után? - szólalt fel Michael is. Kérdésére hangosan fújtam ki a levegőt, ami lerombolta a könnyek előtt a gátat. Úgy törték át, mint egy hónapos, folyamatos esőzés után egy jól megáradt folyó. Semmi sem állíthatta meg őket. Még egy újabb gát sem.
- Azóta félig holt vagyok. Ő volt a másik felem, a fény. Minden ígéret, amit ott a parton tettünk szertefoszlott. Minden remény, ami bennem élt rólunk, elveszett. Nemcsak Hopeot veszítettem el, de vele együtt a boldogságomat is. Azok a nyarak, amit vele tölthettem, minden közös perc, minden olyan emlék, ami azelőtt mosolyt csalt az arcomra, most könnyeket csal a szemembe. Az idő egyáltalán nem segít, csak még inkább pusztít. Megszépíti még azokat az emlékeket is, amik akkor tőrként hatoltak a szívembe. Egyszerűen fáj. Mindenről eszembe jut, nem tudom egy percre sem kizárni az életemből és elfogadni sem, hogy nincs többé velem. Bármit megadnék egyetlen percért, hogy elmondjam neki, mennyire sajnálom, hogy újra megölelhessem. - vettem egy mély levegőt. Ennyire nyíltan még sosem beszéltem a bennem lezajló dolgokról. Az emberek azt hiszik, a férfiaknak nincsenek mély érzéseik, pedig még mélyebbek is, mint egy nőnek.
- Húha... - dőlt hátra Mike.
- Sajnálom srácok, nem bírom tovább. Nem tudok mosolyogni, amikor legbelül napról napra még jobban szétpergek, nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Nem színész vagyok, bassza meg! - fakadtam ki és az arcomat a tenyerembe temettem. Ekkor még több sós csepp hagyta el a szememet, a vállam remegett. Megéreztem egy kezet a hátamra simulni.
- Minden rendben lesz! Mi melletted vagyunk és biztos vagyok benne, hogy Hope is melletted van. Mindig veled lesz, itt, bent. - tette Luke a kezét a szívemre. Meglepő, hogy bennük is milyen érzések vannak.

Eddig ők is tartották magukat, de ahogy most körbenéztem mindenki szemében könny volt. Luke és Calum ki is engedte őket, Mike még erős volt. Síri csend vette át a hatalmat a szobán, amit én törtem meg a halk zokogásommal. Körém gyűltek és egy csoportos ölelésben - ami egészen eddig hiányzott - mindenki átadta magát a fájó kínnak, az elvesztés gyötrelmének. 

8.fejezet

2018. december 23. / ~ 2 évvel és 5 hónappal az éjszaka után

A megszokottnál is meggyötörtebben keltem fel. Szemhéjaim mintha ólomból lettek volna. Nehezemre esett kinyitni őket, habár már lassan dél volt. Egy fáradt sóhaj után azonban sikerült végre rávenni magam, hogy felkeljek.
Elsétáltam a szekrényemig, amin megláttam hatalmas, piros betűkkel, hogy ma megbeszélés lesz.
Egy szemforgatással téptem le a cédulát.
Miután egy melegítőnadrágot magamra vettem, lementem a konyhába.

-Jó reggelt, kicsim! - köszöntött anya.
-Reggelt! - vetettem oda hanyagul.

Amióta Hope elhagyott, itthon is megváltoztak a dolgok. Egyre távolabbinak éreztem a családomat. Néha olyan volt, mintha idegenek közé térnék haza egy olyan országból, ahol még több idegen volt. Nem találtam a helyem. Sehol sem voltam otthon, sehol sem volt jó.

Miközben reggeli után kutattam, a szemem megakadt a naptáron. December 23. Habár illene tudnom, mást nem a díszekből, hogy közeleg a karácsony, más jutott eszembe a dátumról.
Két éve és öt hónapja annak, hogy elvesztem a saját világomban, annak, hogy Hope magamra hagyott.

-Van mára valami programod? - simította végig a karomat és a hátamat anya. Két éve egy elviselhetetlen fia van, mégis megtűr és szeret engem.
-Megbeszélés. - válaszoltam teli szájjal.
-Akkor gondolom, nincs kedved velünk tartani... - kijelentése reménytelen volt, mégis inkább kérdés, mintsem kijelentés.
-Nincs. - rá se néztem. Hangom rideg volt, akárcsak én magam.
-Rendben. Akkor mi megyünk. Ha meggondolnád magad, csak hívj fel. - csengett csalódott hangja, majd már csak a bejárati ajtó bezárását és Lauren aggódó kérdését hallottam.
-Ashton jól lesz? - kérdezte anyától.
-Ashton jól van, csak fáradt. - válaszolta anya a legnagyobb hazugságot. És ekkor jött a meglepetés.
-A fáradt Ashton nem ilyen. A fáradt Ashton még törődött velünk, szeretett minket. A mostanit nem szeretem. Ez nem is hasonlít rá. - magyarázta Harry. Hallgattam volna még, de a kocsiajtó minden neszt magában tartott, és amint bezárult, semmit nem lehetett hallani.

Harry szavai megrémítettek. Még olyan kisfiú, hogy ilyen súlyos érzelmekkel rendelkezzen. És ezt mind nekem köszönheti. Úgy látszik, az elmúlt években én voltam maga a sátán, a körülöttem lévők pedig a pokolban éltek.
De igazuk volt. A jókedvű, mindig boldog és vidám Ashton mára már csak a YouTube-ra feltöltött videókban, és képekben él tovább.

Amint befejeztem a reggelimet, leültem a TV elé, de mivel semmi jót, legalábbis semmi olyat nem találtam, ami egy kicsit is elvonja a figyelmemet, a DVD-k között kezdtem kutakodni és rá is bukkantam valamire. Nem tudom, ez miért nálam van, amikor még Hope szülinapi ajándéka volt, de nem törődtem vele. Azonnal a lejátszóba tettem. Hunyott szemekkel élveztem azokat a számokat, amiket neki szántam.

És ekkor szó szerint minden lejátszódott bennem. Néha azon kaptam magam, hogy mosolygok, de a végén a könnycseppeket töröltem az arcomról.
Hány olyan alkalmam volt, amikor tehettem volna értünk. Hány olyan nap volt, amit a büszkeségem miatt elszalasztottam, és már soha nem hozhatom vissza. Ezek a percek, napok a legfájdalmasabbak, mert tudom, hogy többet is kihozhattam volna belőlünk, de mégsem tettem, hiszen azt hittem, hogy van még időm. Tévedtem. Azon az estén egyszerre megjártam a mennyországot és a poklot. Az elsőt miatta, hiszen végre beadta a derekát. Megcsókolt és azt mondta szeret. A pokol pedig az én baromságom miatt következett be. Azóta is mardos a kín. Nehéz azzal a tudattal élni, hogy én tettem tönkre mindent. Egy, illetve két életet, és a körülöttünk élőkét is.

Belefáradtam. A folyamatos fájdalom a mellkasomban, a titkolózás, az, hogy minden teher az én vállamon van és hogy ezt senki sem veheti le rólam... Egyszerűen túl sok.
Nem egyszer gondoltam arra, hogy talán egyszerűbb lenne, ha véget vetnék az életemnek, de félek. Minden kiderülne, az emberek pedig gyűlölnének és gyávának tartanának, ami végül is igaz lenne.

Gondolat menetemet a DVD lejárta zavarta meg. Pont jókor. Az órára néztem és már késésben voltam.

Gyorsan rendbe szedtem magam, amennyire egy hónapfordulón ez lehetséges és a központba hajtottam.

-Jó, hogy ideértél! - ölelt meg őszinte mosollyal Luke. Majd a többiek is. Azt hiszem, sejtettél, hogy nincs minden rendben, ezért voltak ennyire kedvesek.
-Akkor, ha mindenki itt van, szeretném elkezdeni a megbeszélést. - kezdte a főnök - A következő évben induló turnéról lenne szó. Kezdjük is az egyik legfontosabbal. Van ötletetek az előzenekar kilétét illetőleg? - kérdezte gyorsan végignézve rajtunk, majd választ nem várva folytatta - Nekem lenne. Egyenlőre nem igazán ismertek, jót tenne nektek és nekik is ez a turn...
-Kiszállok. - vágtam közbe. Arcom érzelemmentes volt. A többieké azonban nem. A döbbenet, a kétségbeesés és az értetlenség ott ült mindenki arcán.
-Tessék? - szólt Luke. Hangja ugyancsak tükrözte minden, benne kavargó érzését.
-Kiszállok. - kezemet az asztal lapján pihentettem, és a mai nap először a szemükbe néztem. Úgy érzem, nem volt jó ötlet. 

7. fejezet

2012. november 01.  / ~ 4 évvel és 4 hónappal az éjszaka előtt

Hosszú ismertségünk ellenére most először mehettem be Hope szobájába. Illetve a házukba. Mindig olyan rejtélyes volt ezzel kapcsolatban. Sosem mesélt az anyukájáról, a nevelő apjáról vagy az édesapjáról. Egy alkalmat kivéve. A legelső találkozásunkat. Azóta ha próbálom szóba hozni vagy elkezd kiabálni, hogy hagyjam őt ezzel békén, vagy csak szimplán témát vált. Mindig meglep a válaszával. Sosem azt kapom, amire számítok. Még mindig kiismerhetetlen.

-Hahó! Föld hívja Ashtont! – hadonászott kezével a szemem előtt.

-Ne haragudj! Egy kicsit elbambultam. – válaszoltam zavart tekintettel.

-Szerinted ez jó lesz jelmeznek? – kérdezte megpördülve, hogy minden oldalról jól láthassam a jelmezét. Egy feketerövidnadrágot - ami már inkább bugyi volt – viselt harisnyakötővel, alattapedig olyan festés volt, mintha a bőrét tépné fel. Egyszerre futott végig a hátamon a hideg és éreztem magam büszkének, hogy ezzel a lánnyal mehetek ma este kéregetni.

-Tökéletes. – bólogattam hevesen.

-Még nem teljes, ugyanis arcfestékem is lesz. – kacsintott rám, majd amilyen gyorsan berobbant a szobába, olyan gyorsan hagyta is el. Órákra magára zárta a fürdőt egyedül hagyva engem az üres lakásban.

A kíváncsiság legyőzött. Lassan sétálgatva néztem szét. Olyan idegen volt ez a lakás, rideg. Semmi közös családi kép, semmi emlék. A falakon a képkeretben a bolti kutyás és macskás képek lógtak. Számomra ez is ijesztő volt. Úgy élni, hogy nincsenek szép, családi emlékek egyszerűen lehetetlen. De neki mégis ment. És nem is látszódott meg rajta. Minden egyes nap, amikor találkoztam vele, mosolygott és vidámnak tűnt. Most is az. De valami mégis hiányzik belőle. Ha a szemébe nézek, hiányzik az a bizonyos fény, ragyogás. Olyan, mintha nem is élne, csak létezne.

Visszamentem az emeletre és bekopogtam az ajtaján.

-Hope! Élsz még? – kérdeztem nevetve.

-Persze, de a jó munkához idő kell. – mondta, és bár nem láttam, hallottam, hogy mosolyog.

-Hazaszaladok a jelmezemért. Fél órán belül itt vagyok, oké? – kérdeztem a fülemet közelebb téve az ajtóhoz.

-Oké, de siess! – parancsolt rám. – Ha nem érsz ide, nélküled kell mennem.

-Ugyan Hope, te is tudod, hogy nem mennél nélkülem sehova. – mondtam, majd hazáig futottam.

Nem lakott messze, de futással elég kimerítő volt.

-Szia, anya! – pusziltam meg gyorsan, majd a srácokat kikerülve rohantam fel a lépcsőn. Harry követett.

-Mi miért nem mehetünk veled? – kérdezte lebiggyesztett ajkakkal.

-Kicsik vagytok még ehhez, Vakarcs.  – borzoltam össze a haját.

-De tök jó jelmezünk van. Én autóversenyző vagyok, Lauren meg menyasszony. – megálltam egy pillanatra a keresgélésben és az öcsémre néztem. Itt rontottam el. Hatalmas boci szemeivel bármikor és bármilyen körülmények között manipulálni tudott. – Kééérlek! Ashtooon! – mondta miközben egyre közelebb jött és egyre nagyobb szemekkel nézett rám.

-Na, jó! Legyen. De ezért most utállak. – mutattam rá mutatóujjammal, majd elnevettem magam. Ennyit a közös esténkről Hope-al.

Visszafelé sétálva a két Irwinnel sokkal lassabban ment, mintha egyedül lettem volna. Állandóan figyelni rájuk, szólni nekik, utánuk futkorászni…

-Hope! Megjöttünk! – kiabáltam fel, de a srácok már az emeleten is voltak.

-Mi az, hogy megjöttü… - nem tudta befejezni, mert Harry már köszöntötte is. Lauren óvatosabban, a háttérbe szorulva követte őt.

-Remélem, nem haragszol. De képtelen voltam lerázni őket. – vetettem egy rosszalló pillantást a drága öcsém felé, aki csak nevetett.

-Miattunk lesz sikeretek. Mi cukik vagyunk és kicsik. Ti pedig nagyok és ijesztőek.

-Ebben van valami. – mosolygott Hope.

-Ne már! – nevettem. – Te is melléjük állsz?! – vontam fel egyik szemöldökömet.

A srácok és én is átöltöztem, addigra pedig Hope is teljesen elkészült.

-Wow! Hope! Ez… gyomorforgató és gyönyörű egyszerre. – mondtam, miközben felszedtem az állam a földről. Arcbőre párárnyalattal világosabb volt az eredetinél, szeme körül kezdetben fekete festékvolt, majd egyre inkább hasonlított vérre. Száját vérvörös rúzs díszítette, depersze ez sem csak szimplán rúzs volt. Ennél a testrészénél is olyan érzésem lett, mintha éppen most ölt volna meg valakit és jót lakmározott volna belőle.

-Hát, sok időmbe telt, szóval… - mosolyodott el magabiztosan. Ilyen mosolyt sem láttam még az arcán. A mosolya egy erős, magabiztos nőről árulkodott, de ha az arca többi részét, vagy a testbeszédét néztem, egy olyan lány állt előttem, aki bármelyik percben feladhatja.

-Ugye az nem igazi vér? – kérdezte Lauren mögülem kikukucskálva, szorosan a nadrágomba kapaszkodva.

-Dehogy! – mondta Hope elmosolyodva, majd leguggolt hozzá. – Nézd csak! – mondta, miközben ujja hegyével egy apró felületet végigsimított, majd szájához emelte és megnyalta. – Finom málnás. – kacagott fel. Ezek után felegyenesedett és a szemembe nézett. – Hmm… - mondta mutatóujját ajkához emelve. Lassan körbejárt, miközben idegtépően hümmögött.

-Mondj már valamit! – kaptam kezem a tarkómhoz. Zavart éreztem. Szeretek a figyelem középpontjában lenni, de a testem minden porcikájában éreztem a tekintetét. Szinte átjárt. És ez furcsa érzés volt.

-Ashton Fletcher Irwin… - mondta ki a teljes nevemet. A hideg szaladgált a hátamon. Legszívesebben megkértem volna, hogy ismételje meg, hogy mondja ki újra, de leblokkoltam. – A jelmezed egyszerűentökéletes. – nevetett fel mire újra szembe ért velem. – Illik hozzád. – kacsintott egyet, majd Lauren és Harry jelmezét is megdicsérte.

Még pár dolgot összepakoltunk, többek között kisebb zacskót a cukroknak és csokiknak, meg egy kis innivalót.

-Mindenki felkészült a kalandra? – kiáltottam el magam az ajtóban. Mindhárman a magasba emelték a kezüket és szinte egyszerre mondták ki, hogy igen. – Nem hallom. Hangosabban! – buzdítottam őket. A végére hatalmas kiáltás közepette nyitottam ki az ajtót, és nekivágtunk Ausztrália utcáinak.

Az első pár ház alkalmával még lehetett érezni a köztünk lévő feszültséget… vagy nem tudom, hogy minek nevezhetném. Kicsit mindannyian visszafogtuk magunkat. Ez az érzés azonban az idő múlásával teljesen eltűnt. Mindannyian felszabadultunk és csak úgy röpködtek a poénok.

Egyre messzebb keveredtünk az otthonunktól, de egyre jobban éreztük magunkat. A szatyraink kezdtek megtelni, aminek a kicsik nagyon örültek. Hope a cukrokat nekik adta, csak a csokoládét tartotta meg.

-Adsz vagy kapsz?! – kiáltotta egyszerre Harry és Lauren a következő ház ajtajában. Hope és én mögöttük álltunk és fenyegetően néztünk a velünk szemben állóra.

-Ashton? – szólalt meg egy ismerős hang a hátam mögül.

-Csak nem? – fordultam meg. – Calum! – mentem oda vigyorogva barátomhoz. – Mi ez a jelmez? – néztem végig rajta röhögve.

-Későn mentünk a boltba. Csak ilyen volt.

-Mentetek? – néztem értetlenül, de abban apillanatban tűnt fel Luke is, hasonló jelmezben. Hiába akartam visszafojtani,kitört belőlem a röhögés.

-A jelmezen röhög? – kérdezte Luke odaérve. Cal nem válaszolt csak bólintott.

Amíg én a srácokon röhögtem, a többiek behajtották az anyagot, majd mellém álltak szépen sorrendbe.

-Szóval miattuk dobtad a csapatot… Jól van Ashton, jól van. – viccelődött Calum. – Sziasztok! – intett oda mosolyogva.

Beszélgettünk egy darabig, majd úgy döntöttünk, hogy együtt megyünk tovább. Még éjfél sem volt, így még messzebb ólálkodtunk. A hajnali órákban – miközben Michaelel is összeakadtunk – kifulladva, álmosan tért mindenki haza. Illetve, majdnem mindenki. Hope úgy döntött, nem szeretne az üres házba menni. Még mindig nem tudom, hol vannak a szülei, de örülök, hogy nem voltak otthon, mivel így Hope az egész estét - már amennyi maradt belőle - velem töltötte.

Laurennek és Harrynek könnyebb dolga volt, mint nekünk, ugyanis elegendő volt egy átöltözés, fogmosás és már aludhattak is. Nekünk azonban – főleg Hopenak – az arcunkon lévő festék lemosása több időt vett igénybe.

-Nem is tudtam, hogy ilyen jól sminkelsz. – mondtam a fürdőben, a kád szélén ülve, miközben egy vattapamaccsal dörzsöltük az arcunkat.

-Ehhez nem kell sminktudás. Egyáltalán nem tudok sminkelni. Csak van fantáziám. – mondta komoly hanglejtéssel.

-Az nekem is van. És néha megijeszt.

-Miért? – fordult felém egy pillanatra.

-Néha olyanokon gondolkozok, amin nem kéne. És nem tudok leállni vele. – mondtam el neki az igazságot, de egy aprócska részletet kihagytam, mégpedig, hogy ő az a valami.

-Tudod, én mindent fejben élek meg.

-Ezt hogy érted? – hagytam abba a festék lemosását és teljes testemmel felé fordultam. Ő is ezt tette. Szeme kétségbeesést sugallt.

-Mit látsz, ha most rám nézel? – kérdezte komolyan. Hangjában is hallható volt az, amit a szeméből kiolvastam.

-Egy gyönyörű lányt, aki csak félig mosta le a halloween-i sminkjét. – mosolyodtam el, hátha ezzel oldani tudom a feszültséget, de nem jött össze.

-Komolyan kérdeztem, Ashton. – nézett az ölében pihenő kezeire.

-Nem tudom, mit kéne, hogy lássak? – estem kétségbe én is.

-Erről beszélek. Fogadok, hogy az eszedbe se jut, hogy én most boldog vagyok, hogy az elmúlt órákban minden negatív dolgot elfelejtettem, hála neked és a csapatodnak. Igazam van? – nézett végül rám. Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék. Csak néztem, ahogy néz. Gyönyörű szemei egyre inkább a fájdalmat tükrözték.

-A szemeid nem ez állítják. – nyögtem ki végül. Olyan halk voltam, hogy szinte még én magam is alig hallottam meg, de ő tisztán értette.

-Tudom. Ezt mondom. Semmilyen érzelmet nem tudok kimutatni. Vagy csak félek. Nem tudom pontosan. – egy újabb vattáért nyúlt, majd folytatta azt, amit elkezdett.

Amíg a lemosást csináltuk, végig az elhangzottakon járt az agyam. Hope úgy bánik az érzéseivel akárcsak egy jobb borral szokás: őrizgeti, óvja, megtartja magának, aztán amikor talál egy tökéletes pillanatot előveszi és megosztja.

-Én kész vagyok. – álltam fel és még egy kis vízzel leöblítettem az arcomat, majd kiegyenesedtem és Hope arcát fürkésztem. Pár perc múlva ő is végzett.

-Én is megvagyok. – jelentette ki.

-Akkor mehetünk? – kérdeztem, de választ nem várva indultam a szobám felé.

-Várj! – kapott a hátralendülő csuklóm után.

-Igen? – néztem rá.

-Amit az előbb mondtam… Vehetnénk meg nem történtnek? – kérdezte félve, szinte rám se nézve.

-Mit is? Nem emlékszem… - játszottam a tudatlant, mire ő elmosolyodott. – Többször kéne mosolyognod. – nyúltam az álla alá arra kényszerítve ezzel, hogy a szemembe nézzen.

-Ashton! – mondta ki a nevemet és próbált még így is menekülni a tekintetem elől. Nem mondtam semmit csak közelebb hajoltam. Arca megfeszült, akárcsak ő maga is. Már hátrált volna, amikor sikerült elérnem a vattát.

-Itt még olyan vagy. – mosolyodtam el és óvatosan a bőréhez érintve azt leszedtem a rajta maradt festéket.

-Köszönöm. – suttogta.

-Ne tedd! Ez a minimum. – mosolyogtam, amire ő is elmosolyodott. – Na, gyere, fárasztó nap volt ez.

Bementünk a szobámba, előkerestem a legnagyobb felsőmet és egy rövidnadrágot, majd Hope kezébe adtam. Mivel nem kapcsoltam lámpát, merő egyszerűséggel csak elfordult és úgy öltözött át. Hiába, mindenhogy tökéletes. A háta vonala, a gerince íve még félhomályban is teljesen kivehető volt. Miután visszarántottam magam a földre, egy bokszerre váltottam a ruhámat.

Egymás mellett feküdtünk. Karjaink összeérintkeztek egy ponton. Hallottam, ahogy veszi a levegőt. Nyugtató hatással bírt felettem. Olyan volt, mintha minden az égvilágon a helyére került volna. Aztán Jasmine arca lebegett előttem. Ő volt az első olyan személy az életemben, akit tényleg szerettem. És most ugyanazt a nyugodtságot érzem Hope mellett is, mint mellette éreztem. Megijesztett.

Minden egyes kapcsolatot vehetünk egy hegynek. A hegy teteje a siker, amíg felfelé mászunk rajta, élvezzük, hisz bármikor felérhetünk. Azonban, amikor fent vagyunk, mindig attól rettegünk, hogy vajon mikor jön a lejtő. A lejtőn való távozástól válik el, milyen iramban másszuk meg a következő, előttünk álló hegyet. Ugyanis, ha a lejtőn legurulunk, akkor nem sérülünk annyira, mintha szépen, lassan érnénk az aljához. De bárhogyan is érkezünk a mélybe, az egyenlő lehet a halállal. Utána már sosem leszel a régi önmagad. Minden egyes leérkezés megöl benned egy kis darabot, amit már sosem nyerhetsz vissza. Megváltoztat, új emberré tesz.

Én most azt érzem, hogy végre már nem a mélyben állok, és csak nézem a következő hegyet, hanem elindultam. Elkezdtem megmászni, ami azt jelenti, hogy túl vagyok az előző lejtő okozta sérüléseken. És ez az érzés felszabadít, erőt ad. Már nem befolyásol többé.

6. fejezet

2012. július 22. / ~ 4 évvel az éjszaka előtt

Tombolt a nyár. A diákoknak végre nem kellett mindennapjaikat az iskola falai között tölteni. A nap még melegebben sütött, ahogyan a tengerparton sétáltam Hope mellett.

-Tehát próbálkoztatok már lemezkiadónál, vagy eddig még nem jutottatok el? – érdeklődött a bandáról.

-Igazából igen, próbálkoztunk. – vakartam meg a tarkómat kínomban.

-Mi volt ez a reakció? Nem vidámnak kéne lenned? – mosolygott felém.

-Hát, nem úgy sült el a dolog, ahogyan azt mi szerettük volna. – nevettem fel, de ez megint csak a zavartság miatt történt.

-Miért, mi volt? – állt meg egy ponton, majd törökülésbe vetette magát a puha és forró homokon, miközben tekintete a víz felé irányult. Elmosolyodtam, majd helyet foglaltam mellette.

-Nem feleltünk meg.

-Hogy-hogy nem feleltetek meg? Süket volt? – kacagott, ami hatására elmosolyodtam. Mosolya képes volt feldobni a hangulatomat, még akkor is, ha az a padlóról kiáltott segítségért.

-Sajnos nem. Akkor lett volna esélyünk.

-Ugye tudod, hogy most szóltad le a barátaidat? – mosolya még szélesebb lett.

-Azóta fejlődtek. Rengeteget. – ez tényleg így volt. Amikor megpróbáltuk, tudtam, hogy nem igazán esélyes. Ma már máshogy látom.

-Te is énekelsz, nem igaz? – hangja kíváncsivá vált.

-Hát… valahogy úgy. – mosolyodtam el. Tekintete jobban perzselte a bőrömet, mint a nap sugara. Zavarban voltam.

-Mutasd meg a tudásodat! – fordult felém egész testével.

-Itt és most? De hát mások is vannak… - jöttem még inkább zavarba kérése hallatán.

-És? Csak nekem énekelj! Csak rám nézz! A többiekkel ne is foglalkozz! Ők nincsenek itt. Csak te és én. – utolsó mondata visszhangzott a fejemben. „Csak te és én.”. Bárcsak így is lenne. Azt hiszem, kezdek beleszeretni. – Kérlek! – hangja pár oktávval vékonyabb lett, szemei pedig akár egy kóbor kiskutyáé.

-Oké. Rendben. Csak ne nézz így! Még a végén örökbe fogadlak. – mosolyogtam rá. Mondatomra egy értetlen arckifejezés volt a reakciója, de gyorsan egy mosoly váltotta fel.

-Hajrá! – tapsolt kettőt a kezeivel, majd szája elé tette őket, és kíváncsian figyelt.

If I could reach the stars
Pull one down for you
Shine it on my heart
So you could see the truth:

That this love inside
Is everything it seems
But for now I find
It’s only in my dreams.

And I can change the world
I would be the sunlight in your universe
You would think my love was really something good
Baby if I could change the world.

If I could be king
Even for a day
I’d take you as my queen
I’d have it no other way.

And our love would rule
This kingdom we had made
’til then I’d be a fool
Wishing for the day…

That I can change the world
I would be the sunlight in your universe
You would think my love was really something good
Baby if I could change the world
Baby if I could change the world.

I could chande the worldI would be the sunlight in your universeYou would think my love was really something goodBaby if I could change the world.Baby if I could change the world.Baby if I could change the world.

Amikor a végére értem, hatalmas kő esett le a szívemről. Kimondhattam úgy az érzéseimet, hogy még csak nem is sejti, hogy neki szólnak, azt meg főleg nem, hogy mind igaz.

-Hát ez valami fenomenális volt! – mondta teljes megdöbbenéssel.

-Azt hitted, rosszabb vagyok? – nevettem fel zavaromban.

-Nem tudtam, hogy ilyen hangod van. Azért ez meglepett.

-Mindenki ezt mondja… - mosolyodtam el szerényen.

-Még mindig a hatása, illetve a hatásod alatt vagyok. – mondta végig a szemembe nézve.

Ahogy a szemei az enyémet fürkészte, olyat éreztem, mint még soha. Úgy éreztem, a szememből mindent ki tud olvasni. Mintha megengedtem volna neki, hogy egyetlen pillantásával föltárja egész valómat. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy innentől kezdve nincs megállás. Akarom őt, mindenestül, és bármennyit is kell küzdjek érte, meg fogom tenni.

A "csak nekem randevú" után megbeszéltük, hogy egy hét múlva is összefutunk. Mosolyogva jártam el miden egyes próbára. A kedvem verhetetlen volt, semmi sem törölte le a vigyort a képemről. Szinte lebegtem. Úgy éreztem magam, mint aki teljesen kikelt a bőréből, mint aki nem is önmaga, hanem attól a valamitől sokkal, de sokkal jobb.

-Úgy látszik, a mi kis Ashtonunk szerelmes. – bökdösött sűrűn vállba a könyökével Calum.

-Én vagyok a legidősebb, hogy mersz lekicsizni? – emelkedtem fölé, de persze csak poénból.

-Húha! Nem tiltakozott. Ez már tényleg komoly. – folytatta Luke.

-A kicsinyítő jelzővel voltam elfoglalva… De minek is magyarázkodom? Azt hisztek, amit akartok. Csak én tudom az igazságot. – kacsintottam feléjük.

-Óhhhhhh… - jött egyszerre a három bandatársamtól.

Ezek után a húrok közé csaptak, én pedig a lehető legjobban és leghibátlanabbul ütöttem a megfeszült bőröket. Van az a mondás, hogy ha vidám vagy, érzed a szám ritmusát, ha szomorú vagy, akkor a szövegét éled át. Sosem kaptam még el ennyire a ritmust. Ez mindent elárult.

Hazaérve Harry fogadott. Egyedül.

-Hát anyu és Lauren? – kérdeztem a kiskrapektől.

-Lányos napot tartanak Lauren szobájában. – mondta lebiggyesztett ajkakkal.

-Egyedül hagytak téged? – ültem le mellé a kanapéra.

-Ühüm. – bólogatott és unottan bámulta a televíziót, amin másodpercenként váltotta a csatornákat.

-Add csak ide azt! – nyúltam a távirányítóért. – Mit szólnál hozzá, ha mi is tartanánk egy fiús napot? – fordítottam magammal szembe.

-Komolyan? – egy tizedmásodperc alatt terült szét a mosoly az arcán, és a szeme is csillogni kezdett.

-Komolyan. Na, benne vagy? – mosolyogtam reakcióján.

-Fiús napot tartunk! Fiús napot tartunk! – mondogatta egymás után, miközben fel –alá mászkált a házban.

Öröm volt ekkora örömet szereznem neki. Igaz, ötletem egyetlen egy volt a napi programhoz, de reméltem Hope tud benne majd segíteni.

-Kezdjük egy fiús vásárlással! – kiáltottam utána, amire egyből elém futott.

-Irány a Falánk Frédi! – rohant felvenni a cipőjét, majd ugrálva sürgetett engem. A Falánk Frédi volt a gyerekek kedvenc ételbárja. Mesefigurákkal tömött, színes, vidám kis hely volt, ahol még az árak is elfogadhatóak voltak. Anya nem sűrűn hozza el őket ide, ugyanis nem egészséges, de ha belehalnak, legalább teli hassal teszik, nem igaz? Na, azért ennyire nem vészes. Nem eszünk itt túl sűrűn, így bajunk sem származhat belőle.

-De előbb teszünk egy kis kitérőt. – avattam be Harryt az én kis tervembe.

-De egy fiús napon nem csak fiúk vannak? – nézett rám összezavarodottan.

-De, de hidd el, jó lesz.

-De akkor a barátnőd miért jön? – hiába fogtam meg a kezét és indultam el, ő csak egyhelyben állt válaszokra várva.

-Bízol bennem? – guggoltam le, hogy majdnem egy magasságban legyek vele.

-Ühüm. – bólintott.

-Akkor gyere, és érezd jól magad! – markoltam ismét meg a kezét, és most már hajlandó volt elindulni.

Elsétáltunk Hope-ék házáig, majd megállva az ajtó előtt, benyomtam a csengőt. Hangosan csilingelt, majd meglepetésemre ő nyitotta ki az ajtót.

-Szia! Hát te..ti? – nézett a derekamig alig érő öcsémre.

-Szia! Harry és én arra gondoltunk, lenne-e kedved részt venni egy fiús napon két eszméletlen dögös pasival. – vigyorogtam. – Igaz, Harry? – szorítottam kicsit a kezén, hogy válaszoljon.

-Igazából csak egy helyes fiúval. Ashton nem számít annak. – válaszolta a szokásos szemtelenségével.

-Na, ezt jól megkaptad. – nevetett ki Hope. – Ha már ilyen szép meghívásban részesültem, lehetetlen kihagyni ezt a kecsegtető ajánlatot, de van egy feltételem. – emelte a mutatóujját a magasba.

-Éspedig? – kérdeztem rá. Most ő guggolt le Harryhez.

-Az én kezemet kell fognod! – mosolygott rá, Harry pedig villámsebességgel eresztette el az enyémet, és fogta meg Hope-ét.

Örültem, hogy egyből megtalálták a közös hangot. Úton a Falánk Frédibe végig nevettek, illetve nevettünk. Az ételbár falain belül elfogyasztott mennyiséget – megfogadtuk – nem mondjuk el senkinek… úgysem hinnék nekünk el. Ennyi krumplit, burgert és kólát három ember képtelen betermelni, főleg úgy, hogy ebből egy lány, a másik pedig még kisiskolás. Nekünk azonban sikerült.

-Mi a következő cél? – kérdezte Hope a hasát fogva.

-Beszélhetnénk? – fogtam meg a karját, és magam után rángattam, közben pedig eltátogtam Harrynek egy „Ne mozdulj!”-t.

-Hé! Alig bírok menni. Ha tovább ráncigálsz, ki fog jönni az előbb elfogyasztott mennyiség. – nyöszögte, de hallottam, hogy mosolyog.

-Oké-oké. – álltam meg egy kicsit arrébb.

-Mi ilyen fontos? – nézett fel rám.

-Nem vagyok jó a programszervezésben. – vakartam a tarkómat zavaromban. – Arra számítottam… abban reménykedtem, te majd kitalálsz valamit.

-Hogy én? – kerekedtek ki a szemei.

-Fogalmam sincs, mire vágyhat egy hozzá hasonló kissrác. Hol érezné jól magát? Miket szeret csinálni?

-Te mit szerettél ilyen korodban? – tette fel a lehető legegyszerűbbnek tűnő kérdést, de megválaszolni már nehéz volt.

-Én… azt hiszem más voltam, mint a többi hasonló korosztályú gyerek. Alig voltak barátaim. Otthonülő voltam. Inkább amolyan elvont gyerek. És a zenével is hamar összebarátkoztam, elsős voltam, amikor megkaptam az első dobfelszerelésemet. Szerintem én azzal tengettem mindennapjaimat. Bár… - akadtam el.

-Igen? – kérdezett lélegzetvisszafojtva.  Kicsit ki akartam élvezni a helyzetet. Érdekelte az, amit mesélek. Érdekelte a gyerekkorom, tehát érdeklődött irántam. Gonosz dolog, ha ki akartam élvezni az érdeklődése minden egyes pillanatát?  - Folytasd már! – bokszolt óvatosan a vállamba, majd felnevetett.

-Bár, szerettem a játékautókat is. Volt egy egész gyűjteményem, de azt Harry meg is kapta, és nem igazán érdekli. – a mondatom végére jöttem rá, hogy bele se kellett volna kezdenem.

-Ha a játékautók nem érdeklik, az „igaziak” érdekelhetik. Van egy ötletem! – szinte láttam a fényt a szemében.

-Ugye nem autóverseny? Ahhoz még túl kicsi!

-Nem. De bízz bennem, oké? – de ja vu érzésem lett. Pár órával ezelőtt épp ugyanezeket a szavakat mondtam Harrynek.

-Bízom benned. – bólintottam.

Visszamentünk az asztalhoz, ahol Harry már türelmetlenül fészkelődött. Leültünk, majd mindketten a velünk szemben ülő, kíváncsian kémlelő Harryre néztünk.

-Ugye nem csak ennyi volt? Ugye lesz még valami? – kérdezte reményteli hanggal.

-Persze, hogy lesz. – mosolygott Hope.

Megfogtuk a kezét, és mintha csak a gyermekünk lenne, úgy indultunk el vele a Hope által megadott koordináták érintésével.
Fél órás séta után, pár sikerrel legyőzött hiszti után végre megérkeztünk a célponthoz.

-És mit fogunk egy farmon csinálni? – kérdezte csalódottan a kisebbik Irwin.

-A farmon állatok is vannak. Ez nem farm. – magyaráztam neki, de látszott, hogy teljesen hidegen hagyja.

-Ez egy gokart pálya. – mondta ki Hope azt, amire már Harry is hajlandó volt figyelni.

-Gokart? Komolyan? – nézett fel rá csillogó szemekkel.

-Igen, az. – néztünk egymásra Hope-al és mindketten mosolyogtunk.

-Ti menjetek be és kérjetek két szabad kocsit, amíg én elintézem a jegyeket! – simította meg a vállamat. 

Harryvel karöltve, hatalmas öröm közepette sétáltunk be, amíg Hope intézte a dolgokat.

-Azt a zöldet szeretném! – húzott a kezemnél fogva, miközben a szabadon lévő kezével az említett tárgy felé mutogatott.

-Hé, Öcskös! Nem gondolod, hogy az egy kicsit nagy lenne neked? – kérdeztem megborzolva a haját.

Nem válaszolt, csak lebiggyesztette ajkait. Ezzel belátta, hogy igazam van. Lassacskán Hope is beért minket. A kezünkbe nyomta a jegyeket, amivel kikérhetjük a versenyhez szükséges felszerelést.

-De ha neki nem kell sisak, nekem miért? – kezdett hisztizni.

-Harry! Én már elég nagy vagyok ahhoz, hogy ne törjem össze magam, de te még nem. Csak biztonságot ad. Vedd szépen fel, különben nem mehetünk.

-De nem akarom! Bután néz ki! Ha te sem, én sem! – fonta össze karjait a mellkasa előtt. Hope egy biztató nézést intézett felém, majd leguggolt Harry elé.

-Hé! – nyúlt az álla alá. – Egy másodpercre feltennéd a fejedre? Csak egy másodpercre! Kérlek! – szólt hozzá olyan lágy hangon, hogy még a legjegesebb szív is felengedett volna.

-Minek? Hogy kinevess? – kérdezte még mindig duzzogva, de a hangja már nem volt annyira elutasító. Inkább már csak kérette magát.

-Nem. Nem foglak kinevetni. Ígérem. – mondta. Harry nem válaszolt, csak lassan a fejéhez emelte a sisakot, majd feltette. Hope egyből a kapocsért nyúlt, és mielőtt Harry megállította volna, összekapcsolta. – Elhiszed nekem azt, amit mondani fogok? – nézett mélyen az öcsikém szemébe. Ő csak bólintott. – Nagyon jól áll. Nem néz ki bután, és tudod miért? – ezúttal nemleges irányba mozdult el a feje. – Azért, mert rajtad van. Te teszed jóvá, és nem ő téged butává. Rendben? – fejezte be a mondanivalóját, majd egy puszit nyomott az arcára.

Ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondja, hogy Hope ennyire jól bánik a gyerekekkel, szerintem a szemébe röhögök. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó hatással lesz rá. Teljesen más embernek látom most, mint az első találkozásunkkor láttam. Bár, akkor is tudtam, hogy rengeteg érzés van benne, de nem gondoltam volna, hogy ennyire sok.

Megköszöntem neki a segítséget, majd elfoglaltuk a számunkra előkészített járműveket, és a rövid ismertető után bele is csaptunk. Egész végig próbáltam nem megelőzni Harryt, ami néha elég nehezemre esett. Volt, hogy húztuk egymást, többnyire ő engem, ugyanis én nem mertem nekimenni, nehogy valami baja essen, de ő előszeretettel tette meg.

-Ez az! Nyertem! – szaladt oda Hopehoz a verseny végén. – Láttad? Én nyertem! Éééén nyertem! – futotta hatszor körbe.

-Láttam! Nagyon ügyes voltál! Most bizonyítottad be, hogy nemcsak hogy jobb pasi vagy, mint a bátyád, de ügyesebb is. – nevetett fel, majd rám nézett.

-Nem csinálnál rólunk egy képet? – kérdeztem meg. 

-De, persze. – mosolygott.

Megbeszéltem, hogy egy kép erejéig hagy üljünk vissza. Meglepő módon Harry csak a sisakban volt hajlandó fotózkodni. A kép elkészülte után hazafelé vettük az irányt. A nap így is lemenőben volt, és még egy egy órás séta várt ránk. Útközben úgy beszélgettem vele, mint még soha. Végre elengedte magát, megmutatta ki is ő valójában. És úgy érzem, ez volt az a pillanat, amikor ráeszméltem, hogy kell nekem, hogy visszafordíthatatlanul beleszerettem.

A házukig mentünk.

-Köszönöm a mai napot! – mondta egy szerény mosoly kíséretében.

-Én köszönöm, hogy eljöttél. Nélküled egy káosz lett volna. – nevettem fel kínomban.

-Igazat mond. Ashton semmit nem tud megszervezni. Béna! De mi így is elfogadjuk és szeretjük. – magyarázta Harry. Hope felnevetett rajta, majd lehajolt és másodszorra is megpuszilta.

-Vigyázzatok magatokra hazafelé!

-Így lesz, Hope! Köszönjük még egyszer.

-Sziasztok! – lépte át a küszöböt, de még megakadályoztam, hogy bezárja az ajtót.

-Hé, nekem nem jár a puszi? – kérdeztem a leggyerekesebb hangomon.

Nem válaszolt, csak fej rázva bezárta az ajtót. Pár másodpercig még álltam az ajtajuk előtt, és néztem azt, mintha a csodára várnék, hogy kinyílik és kilép rajta, majd megcsókol. Harry rántott vissza a valóságba.

-Nem megyünk? – rántott kettőt a kezemen.

-De. De, megyünk. – mondtam kicsit csalódott hangon.

-Szerelmesek vagytok egymásba? – kérdezte a járdán sétálva.

-Ez bonyolult, Vakarcs! Úgysem értenéd…

-Nem vagyok vakarcs.

   Nem mondtam semmit. Elmosolyodtam a kérdésén, és átfutott rajtam egy jóleső érzés. Azt akartam, hogy büntetlenül válaszolhassam erre, és a hasonló kérdésekre, hogy igen.

5. fejezet

2017. január 20. / ~ 6 hónappal az éjszaka után

Az izgatottság egyre nagyobb lett bennem. Az a dal, amit Hope ihletett, ma kerül először a színpadra. Körülbelül egy hónapnyi munkával sikerült teljesen tökéletesre csiszolni minden egyes részletét. A srácok folyamatosan a szövegét dúdolják, velem együtt. Csak én más okból, mint ők. Ők azért, hogy egyszer se hibázzák el a színpadon az előadás közben, én pedig azért, mert ez az életem története. Egy dalban benne van az egész rohadt életem. Bármit is tennék, ezt a pár évet sosem tudnám elfelejteni. Sosem tudnám túltenni magam a vele töltött éveken, hiszen azok jelentették nekem a mindent.

-Annyira kíváncsi vagyok a rajongók véleményére. – dörzsölte össze tenyereit Mike.

-Mi is, haver. Mi is. – veregette óvatosan vállba Calum, majd elhaladt mellette a színpadra vezető lépcső felé.

Órákon belül kezdünk. Még egy utolsó "próba" belefér, így úgy döntöttünk ezt meg is tesszük. Még egyszer átbeszéltünk mindent, mikor ki fog beszélni, mi lesz a dalok sorrendje. A szerzeményemet a legeslegvégére, pluszként neveztük el, és a listára is csak címtelenül került fel "meglepetés" név alatt. Sose csináltunk még ilyet, így az ittlévőkben is növelhettük a kíváncsiságot.

A villámpróba után visszavonultunk a falak mögé és mindenki a saját rutinjához kezdett. Mike és Luke fogat mostak, Calum fekvőtámaszozni kezdett, majd mind a hárman bemelegítették a hangszálaikat, amíg én a kanapén ülve, csukott szemmel ültem, és ha ez nevezhető meditálásnak, akkor meditáltam. Ez megy nálam minden egyes fellépés előtt, amióta Hope nincs velem. Ezzel a cselekvéssel kicsit megnyugszok és a gondolataimat is a fellépésre próbálom összpontosítani, valamikor sikerrel, valamikor nem. 

Viszont, amikor nem megy, előre fogom tudni, hiszen akkor a meditálás közben is Hope arcát látom, ahogyan rám mosolyog, vagy éppen megölel. És megjelenik előttem a majdnem csókunk is, utána pedig az első és egyben az utolsó csókunk is.
Most is ez történt. Ebből tudtam, hogy ez a koncert sem lesz Hope mentes.

-Mehettek srácok! – hallottuk meg a "jelet", mi pedig mosolyogva kifutottunk a színpad közepére.

Luke elmondta a bevezetőt, majd elfoglaltuk a helyünket a hangszereink mögött vagy éppen mellet. A srácok a húrok közé csaptak, én pedig teljes erőmből ütöttem a dobot.

Mike-ot illette meg az a megtisztelő feladat, hogy a koncert végén elmondja a búcsúszavakat.

-Hatalmas volt! Minden elismerés a tiétek srácok! Remélem, a legközelebbi koncerten is lesztek még ennyien, és ennyire hangosak, mert ez valami hihetetlen volt! Köszönet mindenkinek! – intett a kezével, és abban a pillanatban lekapcsolódtak a reflektorok, minden világítás megszűnt. A tömeg morajlani kezdett. Nem értették a helyzetet. Majd egyetlen egy reflektor Luke fölött világítani kezdett, de csak nagyon haloványan. A rajongók hatalmas sikolya minden más zajt elnyomott. Ekkor jöttek rá, hogy a meglepetésre most kerül sor.

-A következő dal itt és most hallható először. Kicsit másmilyen hangvételű, mint a tőlünk megszokottak, de biztos vagyok benne, hogy ugyanannyira fogjátok szeretni, mint a többit, vagy még jobban, hiszen ez a dal igen sokat jelent nekünk, Ashtonnak pedig még többet, hiszen ezt ő írta. Minden egyes betű tőle származik, az elképzelés és a megalkotásban is többnyire ő volt a vezető. Ez a dal az övé. Jöjjön hát a Wrapped around your finger! – kiáltotta el magát a végére.

A megbeszéltek alapján egy kis bemelegítő volt, hangolás, majd elkezdték az ismerős akkordokat játszani. Én egyszerűen leblokkoltam. Tudtam, mit kéne tennem, hogyan kéne játszanom, de egyszerűen mozdulni sem bírtam. Luke hátra is fordult és értetlenül nézett rám. Csak bólintottam egyet, ők elölről kezdték, de most sem ment. 

-Várjatok! – kiáltottam el magam – Ezt a dalt a barátnőmnek ajánlom. Te vagy az első, akire gondolok, amikor felébredek, és az utolsó, akire gondolok, mielőtt elaludnék az este.

Luke arca ismételten értetlenül és sokkoltan bámult. De nem csak az övé. Calum és Mike is úgy fordultak hátra, mintha csak szellemet láttak volna. Szájukat úgy kellett a padlóról felszedniük.  

A tömeg elcsendesedett. Szó szerint a légy repkedését is lehetett volna hallani. Minden szempár rám szegeződött. Kezdtem magam zavarban érezni, pedig szeretek a középpontban állni, de ez már nekem is sok volt. Hál’ Istennek Luke kapcsolt, és a gitárja megszólalt, ami a többieket is visszarántotta a földre. Ezek után, valamiért, valahogyan olyan simán ment minden, mintha csak ez a kifejezés hiányzott volna. "A barátnőmnek…". Olyan jó volt belegondolni, még akkor is, ha tudtam, hogy nincs többé barátnőm, és nem is volt. Vajon mit szólna hozzá, ha ezt hallotta volna? Vagy hallotta? Néha elgondolkozok ezen. Vajon figyelemmel követ engem, minket, az életünket? Látja, hogy mennyire szenvedek miatta? Tudja, hogy még mindig szeretem? Tudja, hogy mindent megtennék egyetlen percért vele?

A dal lefolyása után nem bírtam ki, kigördült pár könnycsepp a szememből. Lehet, hogy a stressz miatt, de az is lehet, hogy az érzés miatt, amit kiváltott belőlem. Büszke voltam, hogy egy ilyen dalt raktunk össze, és fájt, hogy ez mind a tapasztalat miatt lett ennyire ütős.

A folyosón Luke eléggé ingerült arccal közelített felém.

-Mégis mi a francot műveltél? – lökött a falnak. Megszólalni se tudtam a meglepettségtől. – Tudod te, hogy most mennyi kérdést vetettél fel bennük? Azt akarod, hogy minden kiderüljön? Azt akarod, hogy tudják, mi történt? – csak megráztam a fejemet. Igaza volt.

-Én csak… - nem tudtam befejezni.

-Te csak… - kezdte hangosabban a kelleténél, de visszafogta magát. Szemében a megbánás és a sajnálat kezdett csillogni. – szereted. Megszeretted. Valami megfogott benne, de még te magad sem tudod, hogy mi. Talán azok a szép szemei, amik mindig úgy csillogtak, amikor rád nézett, vagy talán a mosolya, az hogy mindig olyan flegma volt…? - tartott pár másodperc szünetet, majd folytatta. – A válasz szerintem nem ennyire egyszerű. Te megszeretted a lényét azt, aki ő volt, úgy ahogy van. És még most is szükséged van rá. Nem tudsz továbblépni. Igaz? – sose hittem volna, hogy Luke ilyen is tud lenni.

Mindenki mindig azzal jön, hogy a szerelem önző dolog. Ha szeretsz valakit, nem érdekelnek mások. Sem ők, sem a véleményük. Viszont ez akkor sem változik, ha elveszítesz valakit. Csak magadra tudsz gondolni és arra, hogyan könnyíthetnéd meg az életedet. Szinte csak az emlékeidben élsz, mert akkor boldog voltál, és ezt akarod visszakapni. Azt akarod, hogy újra az életed részese legyen, hisz nélküle az életed színtelen, szomorú és üres, ahogyan a szíved is. Nincs miért küzdened, úgy érzed, mindent elvesztettél. És ha nem figyelsz oda magadra eléggé, nem adsz esélyt másoknak is, akkor apránként őröl meg ez az érzés. Bele is lehet őrülni. Egyszer csak azon kapod magad, hogy újra rá gondolsz, és vagy egy őszinte mosoly simul az arcodra, vagy úgy folynak a könnyeid, mint egy patak. Ez csak az emlékén múlik, csakis attól függ.

Ebben élek minden egyes nap. Képtelen vagyok elfelejteni őt. Megszerettem, amikor vele voltam, és miután elment beleszerettem. Lehetséges ez? Valakit a távozása után még jobban szeretni? Igen, lehetséges. Ugyanis az emlékek mindent megszépítene. Szó szerint mindent. És ami akkor mosolyra késztetett, az ma már lehet, könnyeket csal elő a szememből. Szeretem őt úgy, ahogyan soha senkit még.