3. fejezet

2012. május 05. / ~ 4 évvel és 2 hónappal az éjszaka előtt

A vattapamacsot harmadszorra is olyan óvatosan érintette arcomhoz, mintha porcelánból lennék, de még így is rettenetesen égette a sebes felületet. A fájdalom erőssége miatt felszisszentem. Újra.

-Ne haragudj! Annyira sajnálom! Minden az én hibám! – szabadkozott megállás nélkül.

-Hope! Ne aggódj! Jól vagyok. – mosolyodtam el, ami nem volt jó ötlet, ugyanis a seb pont rossz helyen volt.

-És hála neked, én is jól vagyok. Még egyszer szeretném megköszönni, hogy kiálltál értem. Ha te nem vagy ott, nem is tudom, mi történt volna. – tekintetét az ölében heverő kezeire szegezte és idegesen markolászta az elhasznált vattapamacsot.

-Nem nézhettem, ahogy… - képtelen voltam folytatni. Számat összepréseltem.

Több, mint egy hete történt, amikor hazafelé sétáltam és megláttam, amint Hope és a mostohaapja veszekednek. Megütötte őt. Megütötte Hope-ot. Ő a földre esett, és ekkor pattant el valami. A hátamról ledobtam a táskámat és nekiestem a tőlem sokkal magasabb és nehezebb embernek. Képtelen voltam uralkodni magamon. Egy nőt… lányt soha senki nem üthet meg! Gerinctelenség. Ekkor szereztem a sebeket az arcomon, a karomon és a hátamon. Azóta Hope szinte minden egyes nap látogat és segít mindenben. Hálás vagyok neki.

-Köszönöm. – hagyta el a számat elég meggondolatlanul.

-Én köszönöm. – nézett szemeimbe mélyen. Talán most volt az első olyan pillanat, hogy azt éreztem, ismerem őt, pedig ez nem volt így.

Mintha kicserélték volna. Az elmúlt hétben semmi jelét nem láttam a szomorúságának, a közönyének. Nem mondanám, hogy vidám volt, de nem volt lehangolt. Kiismerhetetlen számomra. Sose tudom pontosan, mire is gondolhat, mi járhat a fejében. Egy rejtvény, amit talán sosem fogok megfejteni, de épp ettől érdekes.

Perceken át csak egymás szemeit fürkésztük. Talán mindkettőnk azon gondolkodott, mire gondolhat a másik. Egy hirtelen jött zaj azonban mindkettőnket megzavart. Megszólalt a csengő. Lassan felálltam a kanapéról és elsétáltam a bejáratig, majd kinyitottam az ajtót. Három bandatársam ácsorgott az ajtóban és mikor kinyitottam azt, kérdés nélkül özönlöttek be rajta.

-Gyertek csak nyugodtan! Nem zavartok! – kiáltottam utánuk, de ők már a nappaliban jártak. Utánuk ballagtam és hallgattam az igencsak érdekes eszmecseréjüket a fehérneműváltás rendszerességéről.

-Te milyen gyakran váltod? – néztek Hope felé. Arca pirosabb lett, szeme pedig jobban csillogott.

-Ez titok. – kacsintott rájuk, ezzel leplezve zavartságát.

-Na, ez csak egy szimpla kérdés… - folytatta Calum.

-Én egy szimpla kérdésre csak egy szimpla válasszal szolgálhatok. – rántotta meg a vállát, majd a konyhába ment.

-Ez gonosz volt! – vetettem feléjük egy gyilkos pillantást, majd Hope után mentem a konyhába. – Ne haragudj rájuk! Általában nem tudják, hogy hol a határ. – vakartam a tarkómat elé állva.

-Ugyan már! Már az első találkozásunkkor is csipkelődtek. De furcsa, hogy négy nap alatt ennyire közvetlenekké váltak velem szemben. – mondta teljes nyugodtsággal, de a szeme mást tükrözött. Ideges és zavart volt.

-Mindenkivel ilyenek. Könnyen barátkoznak. – nevettem fel. Próbáltam oldani a feszültséget, de nem igazán ment. Beállt köztünk az a jól ismert kínos csend. Perceken át csak álltunk. Én már kínomban a lábammal játszottam olyan formában, hogy összecsuktam, majd szétnyitottam. Előre-hátra himbálóztam, közben hátul összekulcsoltam a kezem.

-Hé, mi lenne, ha átjönnétek kosarazni? – jöttek be a konyhába, mint valami csorda.

-Haver! Látsz te rendesen? – kérdeztem magamra mutatva. – Nem hiszem, hogy képes vagyok játszani kötésekkel a testemen.

-Lehetsz a bíró, de Hope tud játszani. – bökött a fejével az említett személy irányába. Hope meredten bámult maga elé, majd megrázta a fejét nemleges irányba.

-De miért? – kérdezte Mike olyan hangsúllyal, mint egy kisgyermek.

-Haza kell mennem. – hadarta el, majd úgy ment ki a házból, mintha ott sem lett volna. Fejét végig a földre szegezte, nem nézett senkire, nem köszönt el senkitől.

-Őt meg mi lelte? – nézett rám Luke. Megrántottam a vállam, mintha nem is érdekelne, pedig igenis foglalkoztatott.

Ahogyan ő távozott, úgy jött haza a családom, anya, Lauren és Harry. Az utóbbi kettő egymást kergetve rohantak be hozzánk, és Lauren Mike lábát tekintette „várnak”, így Harry nem foghatta meg.

-Megvagy! – kiáltotta Harry.

-Itt nem ér. Mike megvédett. – tiltakozott Lauren.

-Hazudsz! Nincs vár! – csapkodta egymás után, felváltva lábait a nagyobbik, de nem okosabb fél. A húgom csak kinyújtotta rá a nyelvét és a lépcső felé kezdett rohanni.

-Csak óvatosan! El ne ess! – kiáltott utána édesanyám. Arca előtt is papírzacskók voltak, hiszen jól megpakolta magát a bevásárlás után.

-Segíthetünk valamit? – vette el tőle a zacskókat Luke.

-Köszönöm. – mosolygott rá, majd kifújta magát. – Milyen volt a napotok? – kérdezte, amíg mi nekiláttunk a kipakolásnak.

Miután eltüntettük a zacskók tartalmát, vagyis mindent a helyére raktunk, anyukám megjelent a kezében 4 jégkrémmel.

-Itt a jutalmatok a pakolásért. – mosolygott, majd letette az asztalra.

Úgy kaptunk érte, mint a 9 éves gyerekek vagy, mint akik sosem ettek még.

-Máskor is jövök segíteni anyukádnak. – hadarta teli szájjal Mike.

-Rendben. – mosolyogtam rá, habár a csokoládé a fogamra volt ragadva.

-Jesszusom! Nézzétek már! – mutatott rám Luke szinte röhögve.

-Mi az? – néztem rá kérdőn. Nem válaszolt, csak ő is összekente a fogát és vigyorogni kezdett.  

Mindannyian röhögésben törtünk ki a látvány miatt. Hiába vagyunk idősebbek, semmivel sem vagyunk különbek Laurentől és Harrytől. A jégkrém elfogyasztása után a srácok hazamentek, én pedig leültem a kanapéra az előszobában.

-Hope rohant ki az ajtón? – ült le mellém édesanyám.

-Mikor? – kérdeztem, mint aki semmiről sem tud.

-Pár perccel a bejövetelem előtt.

-Ja, igen. – válaszoltam rá se nézve.

-Kedves tőle, hogy minden egyes nap meglátogat. – mondta olyan hangsúllyal, amit lehetetlen volt nem félreérteni. Az a "Tudom ám, hogy van köztetek valami, de azt akarom, hogy te meséld el".

-Igen, kedves tőle. – ismételtem az ő szavait.

-Hmm… el kéne mosogatnom. – mondta, és hallottam, hogy csalódott. Arra várt, hogy azt mondjam, várjon még, mert beszélgetni szeretnék vele. Vagy azt, hogy hagyja csak, majd én elmosom azt a pár tányért, de egyiket sem tettem meg.

Bunkó módon felmentem a szobámba és elkezdtem dobolni. Amennyire az erőmből tellett ütöttem. Így minden stresszt sikerült levezetnem, bár a sérülések miatt, eléggé fájdalmas volt. Éppen hogy befejeztem, amikor megcsörrent a telefonom SMS jelző hangocskája. Elsétáltam az éjjeliszekrényemig, majd összeszűkített szemekkel, koncentrálva olvastam el.

"Sajnálom, hogy csak úgy elrohantam. Tudunk találkozni, mondjuk a tónál? ~Hope"

Az üzenet végére mosolyra húzódott a szám, és ez akkor sem változott, amikor a választ gépeltem be.

"Persze. Negyed óra múlva megfelel? AshXx"

Nem telt bele fél percbe, jött is a válasz.

"Tökéletes. ~Hope"

Azonnal lerohantam szólni anyának, hogy elmegyek, és már úton is voltam. Tíz percen belül már a tavacska partján ültem, és pár percre rá megérkezett a várva várt személy is.

-Szia! – ült le mellém.

-Szia! – köszöntem vissza, közben pedig követtem a szememmel minden egyes mozdulatát.

-Hogy vagy? – törte meg a pár másodpercig tartó csendet.

-Most már remekül. – mosolyogtam rá, mire ő elkapta a tekintetét és egy a szemébe lógó tincset a füle mögé simított. – És te? – kérdeztem vissza.

-Megvagyok, köszi. – mosolya egy másodpercig sem tartott. Egy darabig még próbálkoztam a faggatásával, de egy idő után feladtam. Ha nem akarja elmondani, úgysem fogja.

-Mi lenne, ha ez lenne a mi titkos helyünk? – kérdeztem rá pár perc csend után.

-Hogy micsoda? – nézett rám meglepve.

-Lehetne ez a mi közös, titkos helyünk. – ismételtem meg magam.

-Közös és titkos? A kettő üti egymást.

-Csak mi tudjuk, hogy itt van ez a tó. Csak ketten járunk ki ide. Csak a miénk. – lelkesedtem fel, mégis volt bennem valami furcsa érzés. Az utolsó mondatot szinte suttogtam.

-Rendben. Legyen. – haloványan elmosolyodott és a szemembe nézett. Szemei újra és újra rabul ejtettek.

Több, mint két órán keresztül ültünk még a tó partján, és beszélgettünk. Egyre közelebb éreztem magamhoz. Olyan volt, mintha attól, hogy megvédtem, megváltozott volna benne valami. Mintha átlépte volna a saját maga által szabott határokat, és bízott volna bennem. Ezt a hitemet azonban pár szavával is képes volt összetiporni.
Az egyik percben még önfeledten nevetett, aztán hirtelen elkomorult és egy szót sem volt hajlandó mondani. Kiismerhetetlen énje még inkább azt követelte tőlem, hogy ne adjam fel, hogy próbálkozzak tovább, és egy nap elérhetem a célomat.

Furcsa, de azt éreztem abban a percben, ott, mellette ülve, amikor éppen valamit mesélt, majd jóízűen kacagott magán, hogy képes lennék szeretni őt, és ő is képes lenne szeretni engem. De vajon mikor? Mikor érem el azt a pontot, amikor biztos lehetek magamban? Azt hiszem, azt a pillanatot majd érezni fogom. 

2. fejezet

2012. április 23. / ~ 4 évvel és 3 hónappal az éjszaka előtt

Több mint egy hete minden egyes nap ott ültem a tavacska partján, és mélyen legbelül arra vártam, hogy Hope felbukkanjon, de nem tette. Nem tudom, miért, de valamivel megfogott. Akármennyire is úgy voltam vele, hogy csak egyetlen egyszer láttam, mégsem tudtam elfelejteni.

Csalódottan vettem a hátamra a táskámat és elindultam haza. Már az ösvényemen jártam, amikor csobbanást hallottam. A kíváncsiság legyőzött, így visszasétáltam. Lehetett volna csak egy hal is, de én visszamentem. Mi ez, ha nem a sors?! Ugyanis Hope dobott egy közepes méretű követ a vízbe.

-Szia! – intettem, miközben hatalmas mosoly terült szét az arcomon.

-Oh! Szia! – eresztett felém egy elég meggyötört mosolyt. Leültem mellé, és pár percig csak szótlanul ültünk.

-Rég láttalak. – mondtam szinte suttogva. Nem akartam megzavarni azt a békét, ami akkor és ott uralkodott.

-Nem volt időm és kedvem se túl sok, hogy kimozduljak otthonról. – magyarázta, miközben egy, az arcába lógó tincset a füle mögé helyezett.

-Értem. Esetleg, ha tudok valamiben segíteni, szívesen megteszem. – simítottam végig felkarján, amire egy értetlen nézést kaptam válaszul.

-Nem szorulok segítségre. Eddig is mindig mindent megoldottam egyedül, ezután is menni fog. – kelt ki önmagából.

-Oké! Értem. Ne haragudj! – kezemet védekező állásba tettem és hangommal is próbáltam nyugodtságot sugallni felé.

-Francba is! – csapott kezével a vízbe. Még mindig ingerült volt, de enyhültebb az előzőhöz képest.

-Ne haragudj! Nem akartalak felzaklatni. – mormoltam. Nem voltam biztos benne, hogy kimondtam-e, hiszen a hangom olyan szinten remegett, hogy attól féltem, hogy nemhogy hang nem jön ki rajta, de még csak mozogni se fog. Végül is tévedtem.

-Bassza meg! – folytatta. Káromkodása után rám emelte tekintetét. Szeme a megszokottnál jobban csillogott, és egyre vörösebbé vált. Tudtam, mi fog következni, de nem igazán voltam az ilyen helyzetekben jártas. Előtört belőle a zokogás. A néma zokogás. Hangot nem adott. Könnycseppjei egyre sűrűbben és egyre fájdalmasabban gördültek végig arcán, majd volt olyan, amit letörölt, de olyan is, ami a tavacska vizét duzzasztotta.

Magamhoz öleltem. Nem tudtam, mi mást tehetnék, így ez volt a legértelmesebb, amit tehettem. Az elvárásaimmal ellentétben nem lökött el, nem kezdett újabb káromkodásba, sőt kezeit a mellkasomra helyezte, arcát pedig a nyakamba fúrta. Éreztem, ahogy a nedvesség – amit a könnyei okoztak – a bőrömhöz ér. Ettől az érzéstől kirázott a hideg, és a karom is libabőrös lett. Végigfutott rajtam, hogy utoljára akkor éreztem így, amikor Jasmine könnyes arccal rohant felém az iskola udvarán, és sírva mesélte el, hogy a kiskutyája elszökött. Ugyanezt tettem. Magamhoz húztam, és hagytam, hogy kisírja magát. 

Perceken át zokogott a karjaim között, én pedig kezdtem magam tehetetlennek érezni. A kezem önálló életre kelt és bejárta Hope hátát. Minden egyes simítás jó hatással volt rá. Minden egyes simítás után csendesült a könnyei zápora és a légzése is lassan a rendessé vált.  

-Jobban vagy? – kérdeztem óvatosan.

-Mhm. – bólintott aprót, majd a zsebében kezdett kutatni.

-Zsebkendő? Várj, nekem van! – kaptam magam elé a táskámat és előrántottam egyet.

-Köszönöm. – mondta, majd az orrához emelte. – És az előbbit is. – mormolta el, és mivel a zsebkendő már az orránál volt, így kevésbé volt érthető, de gondolom, ez volt a célja.

Körülbelül 10 percig ültünk, és mindketten csak hallgattunk. Ő néha szipogott egyet, de nem mondott semmit, én pedig nem tudtam, hogy mondjak-e.

-Szeretnél róla beszélni? – kérdeztem rá nagyon halkan. Rá se mertem nézni.  Attól féltem, hogy megint kiakad és mindent a fejemhez fog vágni, de ehelyett csak bólintott. Mély levegőt vett, majd belekezdett.

-Tudod, apukám, mármint a biológiai… hogy is mondjam? Kikezdett velem. – nyelt egy nagyot, szemeit pedig összeszorította. Teljes testemmel felé fordultam, és ittam minden egyes szavát, még akkor is, ha csak citromlé volt az édes limonádé helyett. – Miatta költöztünk el, de a helyzet most sem jobb.

-Hogy érted ezt? – kérdeztem rá, amikor befejezte.

-Anyám talált magának egy itteni pasast, akihez költöztünk.

-És ő is úgy báni…

-Nem. Vele ilyen probléma nincs. Legalábbis eddig nem volt. – pakolt egy kósza tincset a füle mögé…megint.

-Akkor? Nem akarok tolakodó lenni, csak…

-Nem, nincs semmi baj. – eresztett felém egy rövidke mosolyt, de nem volt őszinte. – A pasasnak van egy gyereke. Én nem vagyok az övé. Én, a szemében egy senki vagyok. Soha semmi nem felel meg neki. – kapta kezét a szeméhez.

-Ő volt az, akivel a találkozásunk napján kiabáltál? – kérdeztem még mindig halkan, de egyre kíváncsibban.

-Nem tudom. Őszintén, nem igazán emlékszem a találkozásunk napjára. – mondta a lehető legérzelemmentesebben. A fejemben visszhangzott a mondata. Neki nem volt fordulópont, én viszont egyre inkább éreztem annak. Azóta valami megváltozott, de úgy látszik, csak én éreztem így.

-Ohh… - ez minden, amit ki tudtam préselni magamból, bár ebben benne volt minden, amit legbelül éreztem. – Azt hiszem, mennem kéne. – kaptam gyorsan a táskámért és végig a földet bámulva indultam a megszokott irányba. – Szia! – szóltam még vissza, de nem fordultam meg.

Nem hallottam, hogy mondott volna bármit is, de lehet jobb is így. A helyzet minden önbecsülésemet lerombolta. Még jobban úgy éreztem, hogy feleslegesen vagyok ezen a földön, hogy soha semmi érdemlegeset nem tettem, és valószínűleg soha nem is fogok. Hiába, Jasmine-nek sem voltam elég jó…

Hazaérve köszöntem az itthoniaknak, majd a szobámba menekültem. A zenét a lehető leghangosabbra kapcsoltam, de úgy, hogy az még ne zavarjon senkit. Próbáltam mindent kizárni, de egyszerűen képtelen voltam. Minden egyes pillanat filmként pergett le előttem. Minden Jasmine-el töltött pillanat. Amikor hangosan nevetett a poénjaimon, vagy éppen a bénaságomon. Mindegy volt, ha mosolygott én is mosolyogtam. Majd hirtelen, mintha megvágták volna a filmet. Egy pillanat alatt már Hopeot tartottam a karjaim között. 

Nem bírtam tovább. Az eddig csukva tartott szemeimet kinyitottam és felhívtam Michaelt. Negyed órán belül csengettek. Gyors léptekkel robogtam le a lépcsőn, de Lauren már az ajtóban állt, és az érkezőt faggatta.

-Köszönöm, de innentől átveszem. – emeltem fel húgomat, majd egy homlok puszi után kicsit arrébb letettem a földre.

-Aranyos a tesód. – lépett be az ajtón Mike.

-Mintha most látnád először. – nevettem el magam.

-Akkor úgy mondom, még most is aranyos a húgod. Így megfelel?

-Tökéletes. – invitáltam közben a szobámba.

-Szóval, miben segíthetek? – kérdezte már az ágyamon ülve.

-Tudod, hogy nem szokásom panaszkodni, kiadni azt, ami nyomaszt, de most nem bírom.

-Haver, akkor itt nagy a baj. – vált aggódóvá a mindig nyugodt Mike. – Szóval, hallgatlak. – mondta ki szépen lassan, majd rám emelte tekintetét. Mindent elmondtam a szakításunktól kezdve, amit igazából tudtak, csak azt nem, hogy ennyire nagyon mélyen érintett, teljesen a mai napig, amiről még magam sem tudtam, mi a véleményem, vagy hogy miért esett ennyire rosszul, hogy egy számomra teljesen idegen lány nem emlékszik a találkozásunkra. – Szerintem táplálsz felé valamilyen érzelmet. – mondta röviden.

-De hogyan? Nem is ismerem. – hajtottam le a fejem. Mike volt az első olyan ember, akinek mindezt elmondtam. Furcsa érzés volt kiadni mindazt, ami legbelül nyomasztott, de meg is könnyebbültem. Mintha az egyik vállamról eltűnt volna a nehezék, viszont a másikon egy kicsivel nehezebb lett.

-Haver! – tette Mike a tenyerét arra a vállamra, amelyikről eltűntek a súlyok. A keze nyomása alatt egyensúlyban éreztem a kettőt. Mintha segített volna cipelni őket. Rá emeltem tekintetemet. – Nem igazán tudok mit mondani. Bocs. – nézett rám bűnbánóan, én pedig csak elnéztem a válla felett, egyenesen ki az ablakon.

-Mindegy is. – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

-Nem megyünk át a srácokhoz? Luke és Calum együtt vannak… ha jól tudom, kosaraznak. Rád férne a társaság. – veregette meg a vállam. A mosolyomat még nagyobbá varázsoltam, amitől egyre inkább látszott, hogy mű, de vagy nem vette észre, vagy nem akart ezzel is foglalkozni, így elsiklottunk felette.

Pár percen belül már az utcákat róttuk és a kitűzött cél, azaz Calumék háza, lebegett a szemünk előtt. Mike nem kérdezett, én nem mondtam semmit, így azt a negyed órás utat csendben, lassan már kínos csendben tettük meg.
Odaérve már kintről láttuk, hogy a kertben vannak, így miután bementünk, egyből a hátsó kijárat felé mentünk.

-Megjöttetek? – nézett felénk Luke.

-Nem. – válaszoltam egy szinte láthatatlan fintorral, majd a kibetonozott rész szélére ültem.

-Mi baja? – nézett kérdőn Mike-ra Calum.

-Honnan kéne tudnom? – kérdezte egy vállrántással, majd kezével a labdáért nyúlt és rádobott a kosárra.

Van az a mondás, hogy mindig arra gondolunk, akit feledni akarunk. Na ez teljesen igaz. Minél jobban ki akartam verni a fejemből Hope szemeit, mosolyát, azt, amikor a karjaim közt tartottam, annál többször és többet volt a fejemben. Ahogy teltek a napok egyre kedvtelenebb és lehangoltabb lettem. A srácok is észrevették, hiszen a teljesítményem a próbákon sem volt túl jó. Mindig elrontottam egy-egy ütést, és a tempót sem tudtam tartani.

-Bassza meg! – dobtam a dobverőt a földre a sokadik hibám után. A srácok néma csendben, teljes megrökönyödéssel figyelték, ahogy felállok a dobok mögül, a táskámat a vállamra dobom és becsapom magam után az ajtót.

Szinte biztos voltam benne, hogy Mike mára már mindent elmondott a többieknek is, csak nem akarták még jobban elrontani a hangulatomat és ezért nem hozták fel. Kirekesztettnek éreztem magam. Úgy éreztem, senki sem figyel rám, senki sem hallgat meg. Most is – mint ahogy általában – a tóhoz mentem. Leültem a partjára és a gondolataimat teljesen kizárva dőltem hanyatt. Az ég a világoskék színtől hamar megszabadult és helyette szinte fekete színbe burkolózott. A csillagok is lassan megjelentek, ami még meghittebbé varázsolta a helyet.

Az órámra tekintettem, ami lassan negyed tizenegyet mutatott. Nem siettem. Ma nem. Megbeszéltem anyával, hogy a srácokkal vagyok, így később érek haza, de változott a terv. Felültem és a tó tükörsima felületét kezdtem nézni, ami pontosan ugyanolyan volt, mint a felette lévő égbolt. A kezemmel megzavartam a felületét egy kicsit, ami hatására a hullámok járványszerűen terjedtek el, amíg szépen lassan el nem fogytak.

Pár perc után a táskámmal együtt elindultam a már jól megszokott úton. Az utcába érve hangos veszekedés ütötte meg a fülemet. Nem szeretek belekeveredni ilyen helyzetekbe, de ismerős volt a hang, és amúgy is arra kellett mennem, így folytattam az utam. Egy magas, talán ősz hajú férfi kiabált egy lánnyal, aki igencsak ismerős volt. Melléjük érve fogtam fel, ki is ő valójában.

-Hope? – kérdeztem megállva. Az utcai lámpa fénye, ami köztünk volt, mindkettőnk arcát láthatóvá tette, így már teljesen biztos voltam benne, hogy ő az. Rám emelte rémült és kisírt szemeit, de ebben a pillanatban a férfi megütötte őt, amitől a földre zuhant.

1. rész

2012. április 14. / ~ 4 évvel és 3 hónappal az éjszaka előtt

A próba után csalódott voltam és rosszkedvű, ezért elmentem az én titkos kis helyemre. Az iskolatáskát a vállamra kaptam és egy halk köszönés után már nemcsak a próbatermet, hanem az iskolát is magam mögött tudhattam. A lábaim önálló életre keltek, egyáltalán nem álltak összhangban a testem többi részével. Csak vittek előre, pedig a tüdőm már alig bírta, de amikor megérkeztem, rájöttem, hogy megérte ennyire sietnem. Leültem a kis tó partjára és figyeltem a víz felszínét, ahogy a nap fénye visszaverődik róla, és a benne élő halak néha megtörik a tükörsima felületét. Megnyugtatott. Általában a házimat is itt szoktam megírni, de mivel egy pénteki nap volt, feleslegesnek éreztem, így csak kiélveztem a környezet nyújtotta nyugalmat, teljesen addig, amíg valaki meg nem zavart.

-A francba is! Mondtam már, hogy ne kövess! – ordította valaki torkaszakadtából.

-Tudod mit? Egyszer úgyis haza kell jönnöd, de ne tudd meg, mit fogsz kapni! – hallatszódott messzebbről egy mély, öblös férfi hangja is.

-Szuper! Legyen! Nekem már úgyis mindegy… - morogta magának a megjelenő női alak.

-Szia! – köszöntem rá, mikor a patak partjához ért, de úgy tűnt, mint aki meg se hallotta. Mint aki nem lát, nem hall. – Szia! – ismételtem meg még egyszer, ezúttal sikeresen.

-Jesszusom! – kapott a szívéhez.

-Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni… - álltam fel és mellé sétáltam.

-Ugyan! Én nem vettelek észre. – zavartan helyezett egy kósza tincset a füle mögé, miközben frufruja rendezetlenül borította homlokát. – Mindent hallottál? – kérdezte szemeimbe nézve.

-Öhm… attól tartok, igen. – feleltem bizonytalanul. – Tudok esetleg segíteni? – kérdeztem, majd visszaültem a helyemre és megütögettem magam mellett a helyet, jelezve, hogy ő is tegyen így.

-Nem hiszem. Csak a szokásos, már teljesen immúnis vagyok rá. – engedett meg egy kósza mosolyt, ami rengeteg fájdalmat rejtett. – És te? Mit üldögélsz egy ilyen eldugott tó partján tök egyedül?  - nézett újra rám.

-Csak a szokásos. – mosolyodtam el én is. – Ashton, Ashton Irwin! – nyújtottam felé a kezem bemutatkozásképp.

-Hope Higgings! – mosolyogva rázta meg. Ez a mosoly teljesen másmilyen volt. Merőben eltért az eddigiektől. Őszinte volt és csodálatos.

-Eddig még nem láttalak errefelé…

-Csak 2 hete lakunk itt.

-Áh, értem. És hány éves vagy?

-Nem tudod, hogy egy lánytól ilyet nem illik kérdezni? – emelte fel egyik szemöldökét.

-Úgy tudtam, hogy csak az idősebbektől gorombaság.

-Hm… lehet van benne valami. Te nyertél. – nevetett fel.

-Tehát?

-15. – válaszolta egy váll lendítéssel együtt. – És te?

-17. – feleltem magabiztosan. Pár perc néma csend következett, ami idő alatt mindketten a vizet kémleltük, és a madarak csicsergését hallgattuk.

-Megnyugtató ez a hely. – törte meg a csendet tekintetét felém emelve.

-Igen. Évek óta ez a kedvenc helyem. Szinte minden nap eljövök ide, ha csak pár percre is. – mondtam miközben végig a vizet figyeltem. A mondatom végén néztem csak rá, és ekkor vettem észre szemeit. Smaragdzöld szemei voltak. Belenéztem és elvesztem tekintetében.

-Értem. – bólintott, majd a vízre nézett.

Egyikünk sem szólalt meg. Ha minden igaz, egy óra hosszát ültünk csendben, csak néha, egy-egy szó hagyta el a szánkat.

-Ideje lenne mennem. – álltam fel és leporoltam a nadrágomat.

-Én még maradnék. Remélem, nem bánod, ha néhanapján én is kijövök ide. Tényleg csodálatos hely, és úgy tűnik, ismeretlen is. – állt fel ő is és megállt velem szemben.

-Egyáltalán nem bánnám. Néha jól jön a társaság. – mosolyogtam rá, ő pedig visszamosolygott, de tekintetét a földre szegezte. – Akkor, majd még találkozunk! – intettem kezemmel, amíg a másikkal a táskámat dobtam a vállamra.

-Szia! – intett ő is, majd elindultam a már kijárt ösvényemen.

Egész úton, és már hazaérve is rajta kattogott az agyam. Vajon kivel kiabálhatott? Ki miatt menekült az erdőbe? És hogy értette azt, hogy neki már úgyis mindegy? Nem értettem.

-Hol voltál eddig? – kérdezte anya benyitva a szobaajtómat.

-Csak lassan jöttem... – válaszoltam rá se nézve.

-A többiek itthon kerestek. Nem voltál velük. – lépett mellém.

-Mondom, lassan jöttem, és kerültem is. Kiszellőztettem a fejem.

-Én csak kérdeztem, nem kell megölnöd. – vetette oda, majd kiment és hangosan csapta be az ajtót maga mögött. Bűntudatom támadt. Ő tényleg csak rákérdezett, én pedig bunkó voltam. Pár perc ücsörgés után fogtam magam és megkerestem anyát.

-Ne haragudj az előbbiért! – mondtam megbánó hangon, majd leültem a konyhában.

-Nem haragszom. – fordult felém, hangja egyből lágy volt. Semmi komolyság. Semmi szigor.

-Te vagy a legjobb! – felálltam és megöleltem. Viszonozta és megpuszilta a fejem búbját. – Hé! Már nem vagyok kisfiú! Ezt ne csináld többet! – nevettem.

-Jól van. De nekem mindig is a kisfiam maradsz! - mondta, majd visszafordult a mosogató fölé.

Szépen lassan visszaballagtam a szobámba, majd hanyatt dőltem az ágyamon, szemeimet pedig csukva pihentettem egy kicsit, de ahogy lecsuktam őket Hope mosolyát láttam. Hirtelen kinyitottam a szememet és inkább elterelve a gondolatimat, előre megtanultam pár tantárgyat.

Szombaton a srácok kerestek délelőtt, délután pedig elmentünk próbálni. Minden egyes próba alkalom a kikapcsolódásra. Ilyenkor mindent és mindenkit ki tudok zárni a fejemből és egyedül a zenére figyelek.

-Ez jó volt! – pacsiztunk össze a srácokkal.

-Holnap átjöhetnétek kosarazni vagy valami… - szólalt meg Calum.

-Oké. Én benne vagyok. – vigyorgott rá Luke, majd Mike is.

-És te? – nézett rám.

-Ott leszek. – válaszoltam egy mosoly kíséretében.

-Király. – mondta, majd mindenki elindult hazafelé.

Tettem egy kitérőt a tó felé. Valamilyen ismeretlen érzés kavargott bennem odafelé, és mintha csalódott lettem volna, hogy egyedül voltam ott. Mintha arra vártam volna, hogy valaki lesz ott. Valaki. Talán Hope.

Pár percre leültem, de eszembe jutott, hogy megígértem, hogy nem maradok sokáig, így gyors léptekkel indultam haza.

-Na, milyen volt a próba? – kérdezte anya csilingelő hangja a konyhából.

-Jó, mint mindig. – mentem be hozzá.

-És Jasmine? Azóta se beszél veled? – kérdezett rá arra, amiről talán soha többé nem akartam volna beszélni.

-Mi az, hogy ő nem beszél velem? – kérdeztem erélyesebben a kelleténél.

-Akkor te nem állsz vele szóba?

-Anya! Nem engem választott. Én nem keresem. – csaptam kezeimet a térdemre.

-De szereted még, nem igaz?

-Hogyne szeretném, de ez nem így megy. – szegeztem tekintetem a pultra.

-Ha szereted, miért nem küzdesz érte? A lányok általában ezért vannak oda. – mosolygott rám kedvesen, és tudom, hogy csak jót akar, de minden egyes szava fájdalomként hasított a mellkasomba.

-Anya! Hónapokon át mást se tettem, elegem lett. Neki a menő srác kell, nem én. De megoldható, hogy erről ne beszéljünk többet? Nem a kedvenc témám. – néztem fel rá kiskutyaszemekkel.

-Persze, ahogy szeretnéd. De egy valamit ígérj meg! – fordította fejét felém.

-Bármit. – mondtam hálásan, hogy végre leszáll erről a témáról.

-Ha gondod adódna, bármilyen értelemben, velem beszélhetsz. – mosolyodott el.

-Nem leszek depressziós.

-Csak ígérd meg, hogy szólsz, ha bármi van!

-Oké, ígérem! – eresztettem felé egy mosolyt, majd komor arccal bámultam tovább a pultot.

Nem mutattam, de még mindig bántott a dolog. Jasmine-el a következő hónap 5-én lett volna az egy éves fordulónk. Eleinte minden annyira király volt. Szeretett és szerettem. Aztán a harmadik hónap után fokozatosan távolodott és egyre jobban éreztem úgy, hogy kicsúszik a kezemből. Elkezdtem több közös programot szervezni, többet kedveskedtem neki, de egyszerűen csak teljesen kizárt az életéből. Meg akartam vele beszélni, elmondani, hogy mennyit jelent nekem, és örültem, mert ő is beszélni akart velem. Csak ő másról. Kitártam neki a szívem, mindent elmondtam, hogy nem akarom elveszíteni, meg az ehhez hasonló dolgokat, ő pedig rezzenéstelen arccal közölte, hogy van valakije. Valakije rajtam kívül. És, hogy ő ezt a kapcsolatot lezártnak szeretné tekinteni. Köpni, nyelni nem tudtam. A sokk az arcomra ült, ő pedig felállt mellőlem és otthagyott. Követtem a tekintetemmel, de képtelen voltam utána szólni, vagy menni. Csak ültem és minden olyan keserűvé vált körülöttem. A színes világ egyszerűen fekete-fehérré változott. Azóta már sokkal jobban vagyok, de vannak napok, amikor eszembe jutnak a még boldog percek és olyankor legszívesebben visszatekerném az időt, hogy újra vele lehessek. Hiába, szeretem őt.

-Harry és Lauren? – kérdeztem kizökkentve magam a gondolkodásból.

-A kertben.

-Kimegyek és játszom velük egy kicsit. – nevettem fel, majd megindultam a hátsó kijárat felé. - Ki ért haza? – kaptam őket a hónom alá, és rohantam velük egy kört a kertben. Ilyenkor vidáman kacagnak és ez a kacaj az, ami még őszinte.

Trailer

Sziasztok!

Sok munka után végre elkészült a blog trailerje, ami az eddigiek közül a kedvencem, így bátran merem remélni, hogy a ti tetszéseteket is elnyeri! Minden vélemény fontos, tehát ne zárkózzatok el a kommentelés elől!!
Ha tetszett, hagyj magad után valami nyomot és hirdesd az oldalt, hátha másnak is tetszeni fog!

És akkor jöjjön, aminek jönnie kell

*dobpergés*

Wrapped around your finger - Trailer

Remélem, ezek után még többen szeretnétek majd olvasni a történetet, ami egyre inkább mondható késznek! Köszönöm a figyelmet!
Hope♥

Prológus

2016. július 23. / az AZ éjszaka


Nem tudtam, helyes-e, amit csinálok, de minden egyes porcikám azt diktálta tegyem meg. Lehajoltam hát egy kőért, egy apró, picike

kavicsért és Hope ablakát vettem célba. Az első dobás nem talált, de a következő már halkan koppant az üvegfelületen. Nem voltam biztos abban sem, hogy ébren van-e még, hiszen az óra már éjfélt ütött. Egy nagyon keskeny deszkán álltam, és bármelyik pillanatban leborulhattam róla. A remény, az iránta érzett szeretetem viszont képes volt egyensúlyban tartani és bátorságot adott.
A második dobás után sem történt semmi, így egy újabb kavicsot a kezembe véve céloztam és dobtam. Majd újra. És újra. A tizedik sikeres találat után mintha egy halovány fény töltötte volna be a szobáját. Megláttam kócos haját és még álmos arcát, ahogy keresi a zaj okozóját. Mosolyogva integettem neki.

-Te meg mit keresel itt? – kérdezte kihajolva az ablakon. Suttogva kiabált. Hangja is tükrözte fáradságát.

-Érted jöttem. Szökjünk el ma estére!

-Te teljesen megőrültél? – mosolyodott el, de hangja komoly maradt.

-Igen. Megőrülök érted és veled akarok lenni! Kérlek! Öltözz fel és gyere velem! – elfordította fejét és összeráncolta homlokát. Gondolkodott. – Kérlek! – kérleltem újra, amire végre beadta a derekát.

-Tíz perc! – suttogta, majd bezárta az ablakot és eltűnt a szemem elől.

A házuk oldalának dőlve vártam rá és minden egyes perc elteltével csak fokozódott bennem az izgatottság és a boldogság. Mindent elterveztem. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a végén egy párként térünk vissza otthonához, megfogom a derekát, magamhoz húzom, és egy búcsúcsókot lehelek ajkaira. Mindent láttam magam előtt.

-Végre! – szaladtam elé. Megszorítottam csuklóját és magam után húzva futottam a már jól kijárt útvonalon.

-Hé! Lassabban! Amúgy is, hová megyünk? – kérdezte, közben másik kezével próbálta lefejteni tenyeremet kezéről.

-Meglepetés! Ígérem, tetszeni fog! – álltam meg és magamhoz húztam a már rabul ejtett csuklójánál fogva. Nem ellenkezett. Keze az arcomra szaladt, és megvillantotta azt a mosolyát, amivel az ujjai köré csavart. Arca egyre csak közeledett az enyémhez, én pedig nem tudtam, mit tegyek. Nem értettem a hirtelen közeledését. Elengedtem a csuklóját és mindkét kezemmel a derekát öleltem át. Már csak milliméterek választottak el ajkaitól.

-Azt hitted, mi? – kapta el hirtelen fejét, és kacagva rohant előre. Ő is tudta az utat a közös helyünkre. Ha rossz kedvünk volt, mindig a tóhoz jártunk ki. Igazából ott is találkoztunk. Megráztam a fejem, visszarántva magam ezzel a valóságba.

-Hé, állj meg! – futottam utána. Kifullasztott, de még idejében elkaptam. – Ezt hagy rakjam a szemedre! – vettem ki a zsebemből az egyik hajpántomat, ami most szemfedőnek szolgált.

-Ne már! Utálom az ilyeneket! – vágta be a durcást, de hagyta, hogy rátegyem.

-Tetszeni fog! Ha nem, egy hétig azt teszem, amit csak mondasz!

-Oké, ez jól hangzik! – nevetett fel.

Lassan vezérelve indultunk tovább. Kezem szinte remegett. A gyomrom görcsbe rándult, ami alapjáraton sem normális, ha Hopeal vagyok. Mindig olyan érzés, mintha valami hatalmas dolog akarna kitörni onnan. Nem, nem pillangók, ahogy azt mondani szokták. Ez egészen más. Vele minden szebb.

-Megérkeztünk. – suttogtam a fülébe. Hangom megcsikizhette, mert felkuncogott és a füléhez kapta kezét.

-Akkor leveszed végre? – fordult felém.

-Természetesen. – megszabadítottam a hajpánttól, amit a fejemre tettem, így legalább nem zavart a hajam. – Háromra fordulj meg! – utasítottam, majd elkezdtem számolni.

-Három! – mondtuk ki egyszerre, ő pedig eleget tett kérésemnek és hátat fordított. Nem mondott semmit. Kezeit hirtelen az arcához emelte, de nem tudtam miért.

-Hé, mire gondolsz most? – kérdeztem mellé lépve.

-Én… szóhoz sem jutok.

-Az jó? – zavaromban a tarkómhoz kaptam jobb kezemmel.

-Ezt mind nekem? Ezt miattam csináltad? – kérdezte és arcát felém fordította. Ekkor néztem rá, és megláttam szemei sarkában csillogni valamit. Könnyeket. Először láttam kimutatni az érzéseit ilyen formában.

-Ezt mind azért, mert szeretlek! – adtam hangot érzéseimnek. Először mondtam ki ezt a bűvös szót.

Nem mondott semmit. Fejét visszafordította és a kivilágított tóra emelte tekintetét. A lampionok és a gyertyák fénye volt az egyetlen fényforrás az erdőben. Igen, a tó egy erdő szélén található, de elég kevesen tudnak róla.
Arrébb lépett, így érintettük egymást. Fejét nekem döntötte és kezével átkarolta a derekamat. Jóleső érzés járt át. Elmosolyodtam. Kezemet a vállaira helyeztem és még jobban magamhoz húztam. Olyanok voltunk, mint egy igazi pár.