4. fejezet

2016. december 03. / ~ 5 hónappal az éjszaka után

Még mindig képtelen vagyok elfogadni, hogy elveszítettem őt. Azt hittem, hogy azon az éjszakán minden helyre jöhet, de valahogy nem így történt. Mintha minden kicsúszott volna a talpam alól. Azóta képtelen vagyok úgy leélni egy napot, hogy ne gondolnék arra, mi lett volna, ha…

-Itt vagy, haver? – lengette meg előttem Mike a kezét.

-Ja, persze. – válaszoltam, de nem néztem rá. A fejemet a busz ablakának döntöttem és úgy vártam, hogy megérkezzünk a következő turnéhelyszínre.

Képtelen voltam rájuk figyelni, és sajnos, ez az elmúlt hónapokban folyamatosan így megy. Bezárkóztam a saját lelki világomba, ahová csak őt engedtem be olyan mélységekbe, ami lehet bűn volt. Nem ereszthettem volna rá a saját gondjaimat, amikor neki is volt bőven. De már mindegy. Megtettem és nem tudom visszaforgatni az időt, pedig ha tudnám…

A busz egyszer csak lassítani kezdett, de nem állt meg. Felemeltem a fejemet és ekkor láttam, hogy a kint várakozó rajongók miatt kellett alább adni a sebességből.

-Hé, nem integetünk? – kérdezte Calum hatalmas mosollyal. A többiek válasz helyett már nyitották is az ablakokat, de nekem valahogy nem volt hozzá kedvem. – Te nem szeretnél? – lépett mellém Mike.

-Nincs hozzá kedvem. – válaszoltam hanyagul.

-Tudni fogják, hogy baj van. Aggódni fognak érted. Ne adj rá nekik okot! – veregette meg óvatosan a vállam, majd csatlakozott a többiekhez. Igaza volt. Annyi mindent tettek értünk, nem

hagyhatom őket cserben. Vettem egy mély levegőt, mosolyt festettem az arcomra, és én is félretoltam az ablakot. Hatalmas sikoltások, amik indokot adtak a mosolyom eltüntetésere, és még csak gyanús sem lehetett.

-Hogy vagy? – hallottam, ahogy az egyik lány próbálta túlkiabálni a tömeget, sikeresen. Válaszolni hiába is próbáltam volna, így csak a mutatóujjammal jeleztem a válaszomat, amihez egy halovány mosoly is járt.

Ezek után fogtam és visszahúztam az ablakot. Arra vártam, hogy végre a hotelben legyek és kikapcsoljak, de ez nem így ment. Még reggel van, a koncert pedig csak este. Közte 2 interjú.

Ahogy elfoglaltuk a szobákat, mehettünk is tovább. Egy bérelt kocsiba ültünk, ami pár sarokkal vitt csak távolabb a nyugodt hoteltől. A rádió székhelye már fel volt ránk készülve. Plakátok az épületen, amik minket hirdettek, mintha csak valami olcsó portékák lennénk, mintha azt sugallná, hogy bármikor megvehetnek minket, mintha csak egy akciós termék lennénk a sok millió közül. Ennek ellenére mindannyiunk szeme felcsillant, ahogy észrevettük.

Beérve elmondták az adás menetét, a kérdéseket, majd kaptunk fél órát "felkészülni". Felkészülni a lehetetlenre. Mindig ugyanazt mondják: ennyi kérdés lesz. Persze, ahogy elkezdődik az adás, máris sokkal több és intimebb kérdés kerül fel a listára, amire nem tudunk felkészülni.
Most sem történt másképp.

-Michael, az előző héten felröppent a hír, hogy alakul közted és egy bizonyos Emily nevű lány között valami. Mi igaz ebből? – szólt a kérdés az említett felé. Mike meglepődve nézett. Kellett neki pár másodperc, mire felfogta, hogy ismételten olyan dologba akarják ütni az orrukat, amihez valójában semmi közük sincs.

-Azt hiszem, ez nem volt a listán. – felnevetett bár, de nem az a jókedvű nevetés volt. Próbálta oldani a feszültséget.

-Michael, igaz ez? – csapott az asztalra Calum. – Megcsalsz és így kell megtudnom? – viccelte el, ami talán megmentette a helyzetet. Calum mindig tudta, mikor van az ő ideje, és megint sikerült egy kínos helyzetből kirángatnia a barátját.

-És a többieknek? Téged kivéve Calum, mert te ezek szerint hűséges vagy Michael-höz. – mosolyodott el Mira, a rádiós hölgy. – Kezd te, Ashton! Hogyan állsz a gyengébbik nemmel? – húzogatta a szemöldökét, bár ezt senki sem láthatta rajtunk kívül. Engem pedig kifejezetten idegesített. És ekkor, mint akibe villám csapott jelentek meg előttem a Hope-al töltött pillanatok. A mosolya, a rejtett érintései, azok az apró kis dolgai, amiket sosem szeretett, de ezekkel együtt volt tökéletes.

Egy hang sem jött ki a torkomon, pedig a szám már nyílt. Tátogtam, mint a partra vetett hal. Ezt követően oxigén után kapkodtam, ami ugyanolyan hatással volt rám, mint a halakra. Nem segített. Inkább fullasztott. Tekintetemet először a nőre irányítottam, majd egyszerűen a földre. A szemem, a torkom… már alig bírtam visszafojtani az ordítást. Ha tehettem volna csak üvöltöttem volna. A többiek látták rajtam, hogy mi is játszódhat le bennem, így inkább Luke válaszolt a feltett kérdésre. Igen, feltűnő lehet, hogy az elmúlt hónapokban hiányzik mellőlem valaki, ugyanis elég sűrűn járt el velünk, de az este óta már nem. Igen, feltűnő lehet, hogy nem vagyok önmagam, az óta az este óta. Már nem nevetek önfeledten, nem viccelődök annyit, és a mosoly is egyre sűrűbben kerül el, de az a baj, hogy egyre inkább érzem azt, hogy nélküle nem megy semmi.

A nem éppen sikeres interjút követte még egy hasonló, ahol a kedvem és az önbizalmam még inkább a porba döngölték. Miért kell mindig az olyan témát feszegetniük, amiről tudják jól, hogy csak árt az embereknek?

Feküdtem az ágyamon, amikor Mike, a „szobatársam” belépett az ajtón.

-Jól vagy? – kérdezte meg, miközben átvágott a szobán.

-Remekül. – mondtam, de mindketten tudtuk, hogy ez nem így van.

-Szeretnél róla beszélni? – ült le az ágy végébe.

-Nem tudom. – válaszoltam még mindig fekve, a plafont bámulva.

-Lépj már túl rajta! Elment. Nincs melletted többé. Nem bánkódhatsz a végtelenségig. – mondta ki azokat a szavakat, amikkel a legjobban fel tud húzni ebben az állapotomban. Felültem, mélyen a szemébe néztem, és a fogaim közt préseltem ki a szavakat, nehogy kiabálás legyen a vége.

-Baszd meg! – felálltam, és úgy vágtam be magam után az ajtót, hogy csoda, hogy nem szakadt ki.

Nem tudtam merre megyek, csak mentem előre. A düh, a csalódottság és a fájdalom úrrá lett rajtam, és ilyenkor jobb, ha nem megyek emberek közelébe, így a hotel hátsó részét láttam a legjobb helynek. Útközben elvettem pár szórólapot és egy tollat a portáról.

Kimentem a kertbe és az idő még Ausztráliához képest is meleg volt így decemberben.  Leültem egy padra, és mindent, ami bennem felgyülemlett egy rohadt szórólapra vetettem. Minden betű hanyagul vésődött a papír felületére. Többszöri firkálás és kihúzogatás is elcsúfította, de az egy órán belül megírt dalszövegem mégis minden értelemben tökéletesnek bizonyult.

Minden düh elszállt belőlem. Megkönnyebbültem. Úgy éreztem, kiadtam magamból.

-Ezt nézzétek! Vélemény? – csaptam le a papírt a társalgóban ülő bandatársaim elé. Figyelmesen olvasták végig, de arcukról semmit sem tudtam leolvasni. – Na? – sürgettem őket.

-Ashton, ez… - kezdte Luke.

-Bármit is mondasz, a következő albumon a helye. Megcsináljuk hozzá az alapot, és az egyik legjobb dalunk lesz. Ebből nem engedek. – erősködtem, mire mind a hárman elmosolyodtak.

-Nem is ellenkezünk. Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy ez remek. Megvan a kerete, benne van az érzelem és pont ettől lesz hiteles. Szép volt Ashton! – karolta át a vállam Luke. Hónapok óta most először terült szét az arcomon egy őszinte mosoly.

Az örömömet egy ismerős hang zavarta meg, méghozzá a menedzserünk hangja, miszerint mehetünk próbára, utána pedig kezdetét veszi a koncert.

A színpadon állva mindig sikerült jól teljesítenem. Hál’ Istennek ezt nem tudja befolyásolni a kedvem. A dobolás mindig is a szenvedélyem marad, és ez így van jól.

Mivel egy kisebb helyszínen kerül megrendezésre a koncert, ezért csak egy cajon* lesz a társam.  A próba után volt egy másfél óránk, majd a már türelmetlen tömeg elé vetettek minket. Engem illetett meg az a megtiszteltetés, hogy én mondhattam el a köszöntőt.

-Hey! – köszöntöttem őket, amire csak a sikolyokat hallottam válaszul. – Örömmel látom, hogy ennyien vagytok! – erőltettem egy mosolyt, majd leültem a hangszerem tetejére. – Mi vagyunk a 5 Seconds of Summer. Ő ott a végén Mike, – Mike keze a magasba emelkedett és vidáman integetett a nézőknek – mellette helyezkedik el Luke, - Luke is hasonlóan cselekedett – hozzám legközelebb pedig Calum van. – ő az integetés helyett egy rövidke táncbemutatót tartott, amire a tömeg egyesével nevetett fel. – Én pedig Ashton vagyok. – mutattam magamra. – Remélem, remekül fogjátok érezni magatokat! De akkor csapjunk is bele! Készen álltok? – kiáltottam el magam.

-Igen! – jött az egyértelmű válasz.

-Nem hallom. Hangosabban! – buzdítottam őket tovább. Mondhatni úgy is, hogy hergeltem a közönségünket.

-Igen! – kiáltották még hangosabban, mire mindenki elmosolyodott, aki a színpadon helyezkedett el.

Az első szám felvezénylése már nem az én szerepkörömhöz tartozott. Mike elmondta, hogy miért kedves nekünk ez a dal, és a rajongóink már csak a felvezetőből tudták, hogy a 'Beside you'-ról van szó.

Beszámoltam, majd a kezem külön életre kelt. Minden egyes ritmus a helyén volt, annak ellenére, hogy a gondolataim megint Hope körül forogtak. Egyáltalán nem figyeltem a zenére. Arcomra kiült a komorság, de ezt a "munkámban" nem vették észre.

Szinte láttam magam előtt, amikor először játszottuk ezt a dalt Hope előtt. A tekintetemet végig rabul ejtette. Képtelen voltam másra nézni, és gondolni is a dal közben. Akkor még tehettem volna érte, értünk. Tehettem volna a boldogságunkért, de én hülye, elbasztam. Mindig a megfelelő pillanatra vártam, és észre sem vettem, hogy mennyiszer elszalasztottam. Arról nem is beszélve, hogy nem várni kellett volna, hanem megteremteni azt a bizonyos megfelelő pillanatot, ahogy azon az estén tettem. Hamarabb kellett volna cselekednem, és akkor talán több jutott volna nekünk.  

*cajon: Olyan hangszer, amely a dob helyettesítésére szolgál. Kinézete leginkább egy éjjeli szekrényére hasonlít.