2. fejezet

2012. április 23. / ~ 4 évvel és 3 hónappal az éjszaka előtt

Több mint egy hete minden egyes nap ott ültem a tavacska partján, és mélyen legbelül arra vártam, hogy Hope felbukkanjon, de nem tette. Nem tudom, miért, de valamivel megfogott. Akármennyire is úgy voltam vele, hogy csak egyetlen egyszer láttam, mégsem tudtam elfelejteni.

Csalódottan vettem a hátamra a táskámat és elindultam haza. Már az ösvényemen jártam, amikor csobbanást hallottam. A kíváncsiság legyőzött, így visszasétáltam. Lehetett volna csak egy hal is, de én visszamentem. Mi ez, ha nem a sors?! Ugyanis Hope dobott egy közepes méretű követ a vízbe.

-Szia! – intettem, miközben hatalmas mosoly terült szét az arcomon.

-Oh! Szia! – eresztett felém egy elég meggyötört mosolyt. Leültem mellé, és pár percig csak szótlanul ültünk.

-Rég láttalak. – mondtam szinte suttogva. Nem akartam megzavarni azt a békét, ami akkor és ott uralkodott.

-Nem volt időm és kedvem se túl sok, hogy kimozduljak otthonról. – magyarázta, miközben egy, az arcába lógó tincset a füle mögé helyezett.

-Értem. Esetleg, ha tudok valamiben segíteni, szívesen megteszem. – simítottam végig felkarján, amire egy értetlen nézést kaptam válaszul.

-Nem szorulok segítségre. Eddig is mindig mindent megoldottam egyedül, ezután is menni fog. – kelt ki önmagából.

-Oké! Értem. Ne haragudj! – kezemet védekező állásba tettem és hangommal is próbáltam nyugodtságot sugallni felé.

-Francba is! – csapott kezével a vízbe. Még mindig ingerült volt, de enyhültebb az előzőhöz képest.

-Ne haragudj! Nem akartalak felzaklatni. – mormoltam. Nem voltam biztos benne, hogy kimondtam-e, hiszen a hangom olyan szinten remegett, hogy attól féltem, hogy nemhogy hang nem jön ki rajta, de még csak mozogni se fog. Végül is tévedtem.

-Bassza meg! – folytatta. Káromkodása után rám emelte tekintetét. Szeme a megszokottnál jobban csillogott, és egyre vörösebbé vált. Tudtam, mi fog következni, de nem igazán voltam az ilyen helyzetekben jártas. Előtört belőle a zokogás. A néma zokogás. Hangot nem adott. Könnycseppjei egyre sűrűbben és egyre fájdalmasabban gördültek végig arcán, majd volt olyan, amit letörölt, de olyan is, ami a tavacska vizét duzzasztotta.

Magamhoz öleltem. Nem tudtam, mi mást tehetnék, így ez volt a legértelmesebb, amit tehettem. Az elvárásaimmal ellentétben nem lökött el, nem kezdett újabb káromkodásba, sőt kezeit a mellkasomra helyezte, arcát pedig a nyakamba fúrta. Éreztem, ahogy a nedvesség – amit a könnyei okoztak – a bőrömhöz ér. Ettől az érzéstől kirázott a hideg, és a karom is libabőrös lett. Végigfutott rajtam, hogy utoljára akkor éreztem így, amikor Jasmine könnyes arccal rohant felém az iskola udvarán, és sírva mesélte el, hogy a kiskutyája elszökött. Ugyanezt tettem. Magamhoz húztam, és hagytam, hogy kisírja magát. 

Perceken át zokogott a karjaim között, én pedig kezdtem magam tehetetlennek érezni. A kezem önálló életre kelt és bejárta Hope hátát. Minden egyes simítás jó hatással volt rá. Minden egyes simítás után csendesült a könnyei zápora és a légzése is lassan a rendessé vált.  

-Jobban vagy? – kérdeztem óvatosan.

-Mhm. – bólintott aprót, majd a zsebében kezdett kutatni.

-Zsebkendő? Várj, nekem van! – kaptam magam elé a táskámat és előrántottam egyet.

-Köszönöm. – mondta, majd az orrához emelte. – És az előbbit is. – mormolta el, és mivel a zsebkendő már az orránál volt, így kevésbé volt érthető, de gondolom, ez volt a célja.

Körülbelül 10 percig ültünk, és mindketten csak hallgattunk. Ő néha szipogott egyet, de nem mondott semmit, én pedig nem tudtam, hogy mondjak-e.

-Szeretnél róla beszélni? – kérdeztem rá nagyon halkan. Rá se mertem nézni.  Attól féltem, hogy megint kiakad és mindent a fejemhez fog vágni, de ehelyett csak bólintott. Mély levegőt vett, majd belekezdett.

-Tudod, apukám, mármint a biológiai… hogy is mondjam? Kikezdett velem. – nyelt egy nagyot, szemeit pedig összeszorította. Teljes testemmel felé fordultam, és ittam minden egyes szavát, még akkor is, ha csak citromlé volt az édes limonádé helyett. – Miatta költöztünk el, de a helyzet most sem jobb.

-Hogy érted ezt? – kérdeztem rá, amikor befejezte.

-Anyám talált magának egy itteni pasast, akihez költöztünk.

-És ő is úgy báni…

-Nem. Vele ilyen probléma nincs. Legalábbis eddig nem volt. – pakolt egy kósza tincset a füle mögé…megint.

-Akkor? Nem akarok tolakodó lenni, csak…

-Nem, nincs semmi baj. – eresztett felém egy rövidke mosolyt, de nem volt őszinte. – A pasasnak van egy gyereke. Én nem vagyok az övé. Én, a szemében egy senki vagyok. Soha semmi nem felel meg neki. – kapta kezét a szeméhez.

-Ő volt az, akivel a találkozásunk napján kiabáltál? – kérdeztem még mindig halkan, de egyre kíváncsibban.

-Nem tudom. Őszintén, nem igazán emlékszem a találkozásunk napjára. – mondta a lehető legérzelemmentesebben. A fejemben visszhangzott a mondata. Neki nem volt fordulópont, én viszont egyre inkább éreztem annak. Azóta valami megváltozott, de úgy látszik, csak én éreztem így.

-Ohh… - ez minden, amit ki tudtam préselni magamból, bár ebben benne volt minden, amit legbelül éreztem. – Azt hiszem, mennem kéne. – kaptam gyorsan a táskámért és végig a földet bámulva indultam a megszokott irányba. – Szia! – szóltam még vissza, de nem fordultam meg.

Nem hallottam, hogy mondott volna bármit is, de lehet jobb is így. A helyzet minden önbecsülésemet lerombolta. Még jobban úgy éreztem, hogy feleslegesen vagyok ezen a földön, hogy soha semmi érdemlegeset nem tettem, és valószínűleg soha nem is fogok. Hiába, Jasmine-nek sem voltam elég jó…

Hazaérve köszöntem az itthoniaknak, majd a szobámba menekültem. A zenét a lehető leghangosabbra kapcsoltam, de úgy, hogy az még ne zavarjon senkit. Próbáltam mindent kizárni, de egyszerűen képtelen voltam. Minden egyes pillanat filmként pergett le előttem. Minden Jasmine-el töltött pillanat. Amikor hangosan nevetett a poénjaimon, vagy éppen a bénaságomon. Mindegy volt, ha mosolygott én is mosolyogtam. Majd hirtelen, mintha megvágták volna a filmet. Egy pillanat alatt már Hopeot tartottam a karjaim között. 

Nem bírtam tovább. Az eddig csukva tartott szemeimet kinyitottam és felhívtam Michaelt. Negyed órán belül csengettek. Gyors léptekkel robogtam le a lépcsőn, de Lauren már az ajtóban állt, és az érkezőt faggatta.

-Köszönöm, de innentől átveszem. – emeltem fel húgomat, majd egy homlok puszi után kicsit arrébb letettem a földre.

-Aranyos a tesód. – lépett be az ajtón Mike.

-Mintha most látnád először. – nevettem el magam.

-Akkor úgy mondom, még most is aranyos a húgod. Így megfelel?

-Tökéletes. – invitáltam közben a szobámba.

-Szóval, miben segíthetek? – kérdezte már az ágyamon ülve.

-Tudod, hogy nem szokásom panaszkodni, kiadni azt, ami nyomaszt, de most nem bírom.

-Haver, akkor itt nagy a baj. – vált aggódóvá a mindig nyugodt Mike. – Szóval, hallgatlak. – mondta ki szépen lassan, majd rám emelte tekintetét. Mindent elmondtam a szakításunktól kezdve, amit igazából tudtak, csak azt nem, hogy ennyire nagyon mélyen érintett, teljesen a mai napig, amiről még magam sem tudtam, mi a véleményem, vagy hogy miért esett ennyire rosszul, hogy egy számomra teljesen idegen lány nem emlékszik a találkozásunkra. – Szerintem táplálsz felé valamilyen érzelmet. – mondta röviden.

-De hogyan? Nem is ismerem. – hajtottam le a fejem. Mike volt az első olyan ember, akinek mindezt elmondtam. Furcsa érzés volt kiadni mindazt, ami legbelül nyomasztott, de meg is könnyebbültem. Mintha az egyik vállamról eltűnt volna a nehezék, viszont a másikon egy kicsivel nehezebb lett.

-Haver! – tette Mike a tenyerét arra a vállamra, amelyikről eltűntek a súlyok. A keze nyomása alatt egyensúlyban éreztem a kettőt. Mintha segített volna cipelni őket. Rá emeltem tekintetemet. – Nem igazán tudok mit mondani. Bocs. – nézett rám bűnbánóan, én pedig csak elnéztem a válla felett, egyenesen ki az ablakon.

-Mindegy is. – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

-Nem megyünk át a srácokhoz? Luke és Calum együtt vannak… ha jól tudom, kosaraznak. Rád férne a társaság. – veregette meg a vállam. A mosolyomat még nagyobbá varázsoltam, amitől egyre inkább látszott, hogy mű, de vagy nem vette észre, vagy nem akart ezzel is foglalkozni, így elsiklottunk felette.

Pár percen belül már az utcákat róttuk és a kitűzött cél, azaz Calumék háza, lebegett a szemünk előtt. Mike nem kérdezett, én nem mondtam semmit, így azt a negyed órás utat csendben, lassan már kínos csendben tettük meg.
Odaérve már kintről láttuk, hogy a kertben vannak, így miután bementünk, egyből a hátsó kijárat felé mentünk.

-Megjöttetek? – nézett felénk Luke.

-Nem. – válaszoltam egy szinte láthatatlan fintorral, majd a kibetonozott rész szélére ültem.

-Mi baja? – nézett kérdőn Mike-ra Calum.

-Honnan kéne tudnom? – kérdezte egy vállrántással, majd kezével a labdáért nyúlt és rádobott a kosárra.

Van az a mondás, hogy mindig arra gondolunk, akit feledni akarunk. Na ez teljesen igaz. Minél jobban ki akartam verni a fejemből Hope szemeit, mosolyát, azt, amikor a karjaim közt tartottam, annál többször és többet volt a fejemben. Ahogy teltek a napok egyre kedvtelenebb és lehangoltabb lettem. A srácok is észrevették, hiszen a teljesítményem a próbákon sem volt túl jó. Mindig elrontottam egy-egy ütést, és a tempót sem tudtam tartani.

-Bassza meg! – dobtam a dobverőt a földre a sokadik hibám után. A srácok néma csendben, teljes megrökönyödéssel figyelték, ahogy felállok a dobok mögül, a táskámat a vállamra dobom és becsapom magam után az ajtót.

Szinte biztos voltam benne, hogy Mike mára már mindent elmondott a többieknek is, csak nem akarták még jobban elrontani a hangulatomat és ezért nem hozták fel. Kirekesztettnek éreztem magam. Úgy éreztem, senki sem figyel rám, senki sem hallgat meg. Most is – mint ahogy általában – a tóhoz mentem. Leültem a partjára és a gondolataimat teljesen kizárva dőltem hanyatt. Az ég a világoskék színtől hamar megszabadult és helyette szinte fekete színbe burkolózott. A csillagok is lassan megjelentek, ami még meghittebbé varázsolta a helyet.

Az órámra tekintettem, ami lassan negyed tizenegyet mutatott. Nem siettem. Ma nem. Megbeszéltem anyával, hogy a srácokkal vagyok, így később érek haza, de változott a terv. Felültem és a tó tükörsima felületét kezdtem nézni, ami pontosan ugyanolyan volt, mint a felette lévő égbolt. A kezemmel megzavartam a felületét egy kicsit, ami hatására a hullámok járványszerűen terjedtek el, amíg szépen lassan el nem fogytak.

Pár perc után a táskámmal együtt elindultam a már jól megszokott úton. Az utcába érve hangos veszekedés ütötte meg a fülemet. Nem szeretek belekeveredni ilyen helyzetekbe, de ismerős volt a hang, és amúgy is arra kellett mennem, így folytattam az utam. Egy magas, talán ősz hajú férfi kiabált egy lánnyal, aki igencsak ismerős volt. Melléjük érve fogtam fel, ki is ő valójában.

-Hope? – kérdeztem megállva. Az utcai lámpa fénye, ami köztünk volt, mindkettőnk arcát láthatóvá tette, így már teljesen biztos voltam benne, hogy ő az. Rám emelte rémült és kisírt szemeit, de ebben a pillanatban a férfi megütötte őt, amitől a földre zuhant.