1. rész

2012. április 14. / ~ 4 évvel és 3 hónappal az éjszaka előtt

A próba után csalódott voltam és rosszkedvű, ezért elmentem az én titkos kis helyemre. Az iskolatáskát a vállamra kaptam és egy halk köszönés után már nemcsak a próbatermet, hanem az iskolát is magam mögött tudhattam. A lábaim önálló életre keltek, egyáltalán nem álltak összhangban a testem többi részével. Csak vittek előre, pedig a tüdőm már alig bírta, de amikor megérkeztem, rájöttem, hogy megérte ennyire sietnem. Leültem a kis tó partjára és figyeltem a víz felszínét, ahogy a nap fénye visszaverődik róla, és a benne élő halak néha megtörik a tükörsima felületét. Megnyugtatott. Általában a házimat is itt szoktam megírni, de mivel egy pénteki nap volt, feleslegesnek éreztem, így csak kiélveztem a környezet nyújtotta nyugalmat, teljesen addig, amíg valaki meg nem zavart.

-A francba is! Mondtam már, hogy ne kövess! – ordította valaki torkaszakadtából.

-Tudod mit? Egyszer úgyis haza kell jönnöd, de ne tudd meg, mit fogsz kapni! – hallatszódott messzebbről egy mély, öblös férfi hangja is.

-Szuper! Legyen! Nekem már úgyis mindegy… - morogta magának a megjelenő női alak.

-Szia! – köszöntem rá, mikor a patak partjához ért, de úgy tűnt, mint aki meg se hallotta. Mint aki nem lát, nem hall. – Szia! – ismételtem meg még egyszer, ezúttal sikeresen.

-Jesszusom! – kapott a szívéhez.

-Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni… - álltam fel és mellé sétáltam.

-Ugyan! Én nem vettelek észre. – zavartan helyezett egy kósza tincset a füle mögé, miközben frufruja rendezetlenül borította homlokát. – Mindent hallottál? – kérdezte szemeimbe nézve.

-Öhm… attól tartok, igen. – feleltem bizonytalanul. – Tudok esetleg segíteni? – kérdeztem, majd visszaültem a helyemre és megütögettem magam mellett a helyet, jelezve, hogy ő is tegyen így.

-Nem hiszem. Csak a szokásos, már teljesen immúnis vagyok rá. – engedett meg egy kósza mosolyt, ami rengeteg fájdalmat rejtett. – És te? Mit üldögélsz egy ilyen eldugott tó partján tök egyedül?  - nézett újra rám.

-Csak a szokásos. – mosolyodtam el én is. – Ashton, Ashton Irwin! – nyújtottam felé a kezem bemutatkozásképp.

-Hope Higgings! – mosolyogva rázta meg. Ez a mosoly teljesen másmilyen volt. Merőben eltért az eddigiektől. Őszinte volt és csodálatos.

-Eddig még nem láttalak errefelé…

-Csak 2 hete lakunk itt.

-Áh, értem. És hány éves vagy?

-Nem tudod, hogy egy lánytól ilyet nem illik kérdezni? – emelte fel egyik szemöldökét.

-Úgy tudtam, hogy csak az idősebbektől gorombaság.

-Hm… lehet van benne valami. Te nyertél. – nevetett fel.

-Tehát?

-15. – válaszolta egy váll lendítéssel együtt. – És te?

-17. – feleltem magabiztosan. Pár perc néma csend következett, ami idő alatt mindketten a vizet kémleltük, és a madarak csicsergését hallgattuk.

-Megnyugtató ez a hely. – törte meg a csendet tekintetét felém emelve.

-Igen. Évek óta ez a kedvenc helyem. Szinte minden nap eljövök ide, ha csak pár percre is. – mondtam miközben végig a vizet figyeltem. A mondatom végén néztem csak rá, és ekkor vettem észre szemeit. Smaragdzöld szemei voltak. Belenéztem és elvesztem tekintetében.

-Értem. – bólintott, majd a vízre nézett.

Egyikünk sem szólalt meg. Ha minden igaz, egy óra hosszát ültünk csendben, csak néha, egy-egy szó hagyta el a szánkat.

-Ideje lenne mennem. – álltam fel és leporoltam a nadrágomat.

-Én még maradnék. Remélem, nem bánod, ha néhanapján én is kijövök ide. Tényleg csodálatos hely, és úgy tűnik, ismeretlen is. – állt fel ő is és megállt velem szemben.

-Egyáltalán nem bánnám. Néha jól jön a társaság. – mosolyogtam rá, ő pedig visszamosolygott, de tekintetét a földre szegezte. – Akkor, majd még találkozunk! – intettem kezemmel, amíg a másikkal a táskámat dobtam a vállamra.

-Szia! – intett ő is, majd elindultam a már kijárt ösvényemen.

Egész úton, és már hazaérve is rajta kattogott az agyam. Vajon kivel kiabálhatott? Ki miatt menekült az erdőbe? És hogy értette azt, hogy neki már úgyis mindegy? Nem értettem.

-Hol voltál eddig? – kérdezte anya benyitva a szobaajtómat.

-Csak lassan jöttem... – válaszoltam rá se nézve.

-A többiek itthon kerestek. Nem voltál velük. – lépett mellém.

-Mondom, lassan jöttem, és kerültem is. Kiszellőztettem a fejem.

-Én csak kérdeztem, nem kell megölnöd. – vetette oda, majd kiment és hangosan csapta be az ajtót maga mögött. Bűntudatom támadt. Ő tényleg csak rákérdezett, én pedig bunkó voltam. Pár perc ücsörgés után fogtam magam és megkerestem anyát.

-Ne haragudj az előbbiért! – mondtam megbánó hangon, majd leültem a konyhában.

-Nem haragszom. – fordult felém, hangja egyből lágy volt. Semmi komolyság. Semmi szigor.

-Te vagy a legjobb! – felálltam és megöleltem. Viszonozta és megpuszilta a fejem búbját. – Hé! Már nem vagyok kisfiú! Ezt ne csináld többet! – nevettem.

-Jól van. De nekem mindig is a kisfiam maradsz! - mondta, majd visszafordult a mosogató fölé.

Szépen lassan visszaballagtam a szobámba, majd hanyatt dőltem az ágyamon, szemeimet pedig csukva pihentettem egy kicsit, de ahogy lecsuktam őket Hope mosolyát láttam. Hirtelen kinyitottam a szememet és inkább elterelve a gondolatimat, előre megtanultam pár tantárgyat.

Szombaton a srácok kerestek délelőtt, délután pedig elmentünk próbálni. Minden egyes próba alkalom a kikapcsolódásra. Ilyenkor mindent és mindenkit ki tudok zárni a fejemből és egyedül a zenére figyelek.

-Ez jó volt! – pacsiztunk össze a srácokkal.

-Holnap átjöhetnétek kosarazni vagy valami… - szólalt meg Calum.

-Oké. Én benne vagyok. – vigyorgott rá Luke, majd Mike is.

-És te? – nézett rám.

-Ott leszek. – válaszoltam egy mosoly kíséretében.

-Király. – mondta, majd mindenki elindult hazafelé.

Tettem egy kitérőt a tó felé. Valamilyen ismeretlen érzés kavargott bennem odafelé, és mintha csalódott lettem volna, hogy egyedül voltam ott. Mintha arra vártam volna, hogy valaki lesz ott. Valaki. Talán Hope.

Pár percre leültem, de eszembe jutott, hogy megígértem, hogy nem maradok sokáig, így gyors léptekkel indultam haza.

-Na, milyen volt a próba? – kérdezte anya csilingelő hangja a konyhából.

-Jó, mint mindig. – mentem be hozzá.

-És Jasmine? Azóta se beszél veled? – kérdezett rá arra, amiről talán soha többé nem akartam volna beszélni.

-Mi az, hogy ő nem beszél velem? – kérdeztem erélyesebben a kelleténél.

-Akkor te nem állsz vele szóba?

-Anya! Nem engem választott. Én nem keresem. – csaptam kezeimet a térdemre.

-De szereted még, nem igaz?

-Hogyne szeretném, de ez nem így megy. – szegeztem tekintetem a pultra.

-Ha szereted, miért nem küzdesz érte? A lányok általában ezért vannak oda. – mosolygott rám kedvesen, és tudom, hogy csak jót akar, de minden egyes szava fájdalomként hasított a mellkasomba.

-Anya! Hónapokon át mást se tettem, elegem lett. Neki a menő srác kell, nem én. De megoldható, hogy erről ne beszéljünk többet? Nem a kedvenc témám. – néztem fel rá kiskutyaszemekkel.

-Persze, ahogy szeretnéd. De egy valamit ígérj meg! – fordította fejét felém.

-Bármit. – mondtam hálásan, hogy végre leszáll erről a témáról.

-Ha gondod adódna, bármilyen értelemben, velem beszélhetsz. – mosolyodott el.

-Nem leszek depressziós.

-Csak ígérd meg, hogy szólsz, ha bármi van!

-Oké, ígérem! – eresztettem felé egy mosolyt, majd komor arccal bámultam tovább a pultot.

Nem mutattam, de még mindig bántott a dolog. Jasmine-el a következő hónap 5-én lett volna az egy éves fordulónk. Eleinte minden annyira király volt. Szeretett és szerettem. Aztán a harmadik hónap után fokozatosan távolodott és egyre jobban éreztem úgy, hogy kicsúszik a kezemből. Elkezdtem több közös programot szervezni, többet kedveskedtem neki, de egyszerűen csak teljesen kizárt az életéből. Meg akartam vele beszélni, elmondani, hogy mennyit jelent nekem, és örültem, mert ő is beszélni akart velem. Csak ő másról. Kitártam neki a szívem, mindent elmondtam, hogy nem akarom elveszíteni, meg az ehhez hasonló dolgokat, ő pedig rezzenéstelen arccal közölte, hogy van valakije. Valakije rajtam kívül. És, hogy ő ezt a kapcsolatot lezártnak szeretné tekinteni. Köpni, nyelni nem tudtam. A sokk az arcomra ült, ő pedig felállt mellőlem és otthagyott. Követtem a tekintetemmel, de képtelen voltam utána szólni, vagy menni. Csak ültem és minden olyan keserűvé vált körülöttem. A színes világ egyszerűen fekete-fehérré változott. Azóta már sokkal jobban vagyok, de vannak napok, amikor eszembe jutnak a még boldog percek és olyankor legszívesebben visszatekerném az időt, hogy újra vele lehessek. Hiába, szeretem őt.

-Harry és Lauren? – kérdeztem kizökkentve magam a gondolkodásból.

-A kertben.

-Kimegyek és játszom velük egy kicsit. – nevettem fel, majd megindultam a hátsó kijárat felé. - Ki ért haza? – kaptam őket a hónom alá, és rohantam velük egy kört a kertben. Ilyenkor vidáman kacagnak és ez a kacaj az, ami még őszinte.