11. fejezet

2012. december 20. / ~ 2 évvel és 5 hónappal az éjszaka előtt

Fáradtan nyitottam ki a szemeimet, pedig az óra már lassan delet ütött. A bál miatt az igazgató már most elrendelte a téli szünet kezdetét. A diákok ilyenkor izgatottan készülnek az esti bálra, és eddig én is így tettem. Minden évben ott voltam, de úgy néz ki, ez évben elmarad. Pár nélkül nem szívesen megyek. Márpedig nincs párom. Olyannal, aki közömbös számomra nem szívesen mennék el. Hiába lenne rá jelentkező. Én Hope-al akartam, de ő nem az a bálos.

Megdörzsöltem mindkét szememet, hogy hátha hamarabb magamhoz térek, majd a fürdőbe battyogtam. Belenéztem a tükörbe és egy megviselt külsejű, sokkal idősebbnek kinéző alak bámult vissza rám. Megijesztett a látvány. Hajam rendezetlenül lógott hol a szemembe, hol pedig az arcomba. "Rám férne már egy hajvágás."  - állapítottam meg, majd egy laza mozdulattal hátracsaptam a kósza, göndören előrenyúló tincseket. Nem szerettem, hogy göndör vagyok. Általánosban és itt, középsuliban is folyamatosan beszólogatnak miatta, ezért a vasalás mellett döntöttem. De ma nem. Úgysem megyek sehova. Legalább itthon az lehetek, aki lenni akarok.

Egy gyors fogmosás után, ledobtam magamról a pizsamaként felhasznált bokszer alsót, és egy hűvösebb zuhannyal ébresztettem fel magam. Hál' Istennek, sikeresen!
Egy laza melegítőben és egy ujjatlanban mentem le a konyhába, ahol édesanyám serénykedett.

- Jó reggelt! - köszöntem rá, és hiába éreztem magam ébernek, a hangszálaim még mindig rekedtes, álmos hangot képeztek.
- Jó reggelt? - fordult hátra mosolyogva - Pár perc múlva dél. - fordult vissza a gáztűzhelyhez és gyorsan kavargatta az edényben párolódó valamit. Az illatából következtetve hagyma lehetett benne.
- Mi lesz a kaja? - sétáltam mellé és beleszippantottam a felcsapódó gőzbe. - Isteni az illata! - hunytam be a szememet és még egy mély levegőt vettem.
- Majd meglátod! - kacsintott rám, mire én csak mosolyogva megforgattam a szemeimet.

Mindig ezt csinálja. Amikor látja, hogy valaminek az illata egyből megfogott, sosem árulja el, mi lesz az. Csak miután kész, de akkor már én is látom. Komolyan, hagyja, hogy lyukas legyen az oldalam.

- A többiek? - kérdeztem Harry-re és Lauren-re utalva.
- Átmentek Mary-ékhez. Majd csak este jönnek. - válaszolta.

Miután erre is választ kaptam, leültem és vártam az ebédre, ami fél órán belül kész is lett. Ananászos csirke, hagymás burgonyával. Az egyik kedvencem!! Úgy ettem, mintha eddigi életemben éheztettek volna. Mint mindig, édesanyám most is fenségesre csinálta. Ezt sosem tudja elrontani.

- Ma van a bál, nem igaz? - kérdezte egy falat lenyelése után.
- De, ma van. - válaszoltam rágás közben.
- És akkor miért nem készülődsz? Ideje lenne! - nézett rám rosszallóan - Egyik lány sem akarna egy alul öltözött,  fésületlen fiúval mutatkozni. - mosolyodott el és a rendezetlen hajamra nézett.
- Egy elegáns, jól fésült Ashtonnal sem. Nem megyek. - mondtam, de nem néztem rá. Ebből tudhatta, hogy bánt a dolog.
- Édes kisfiam! - nyúlt át az asztalon és megsimította a vállam.
- Ne, anya! Nincs semmi baj! - erőltettem egy mosolyt az arcomra, de a szemem már kezdett vörösödni.

Hogy a fenébe ne lenne baj? Az egyetlen lány, akivel bármit megtennék, csak barátként tekint rám, néha még úgy se. Mi lehet ettől rosszabb érzés? Minden egyes alkalommal, ha nyitok felé, ő vagy még jobban bezárkózik, ami a legkisebb reményemet is megöli, vagy ő is nyit felém, és csak utána zárkózik be, amivel nem csak a reményemet öli meg, hanem engem is. Reményt ad, majd hidegen elutasít.

Az ebéd befejeztével gyakoroltam pár számot dobon, és ezzel el is ment a délutánom nagy része. Legalább egy kicsit kikapcsoltam.
Épp az ágyamon feküdtem és olvastam, amikor megcsörrent a telefonom. Luke volt az.

- Igen? - szóltam bele.
- Haver, te értesz az öltönyökhöz? - kérdezte bizonytalanul.
- Fogjuk rá. - válaszoltam felülve.
- Frakk vagy sima öltöny? - kérdezte zavartan - Tökéletes akarok lenni, hogy Jade álla a földet verdesse! - mondta nevetve.
- Sima! Nem vagy te egy luxushajó pincére, sem egy karmester. Ne vidd túlzásba! Tudod, a kevesebb néha több. - elmosolyodtam igyekezetén, de közben fájt is, hogy ők mennek, én pedig nem.
- Köszi! Még meghálálom valahogy! - hangja játékos volt, ami egy kicsit megijesztett, de tudtam, hogy ez csak egy újabb homovicc.
- Alig várom, Lukey! - mentem bele a kis játékába.
- Komolyan mondtam, és már tudom is, hogyan fogom. Mennem is kell! Köszi még egyszer! - mondta sietve, majd bontotta a vonalat.

Értetlenül néztem a kijelzőre, ami szintén azt jelezte, hogy a kapcsolat megszakadt. Elmosolyodtam Luke reakcióján, majd újra a könyvnek szenteltem magam.
Tetszett, ahogy az író olyan egyszerűen és lendületesen vetette papírra szavait, mondatait. Olyan hasonlatokkal élt, ami teljesen kézenfekvő, nekem mégsem jutna eszembe. A könyv minden egyes sora magával ragadott, és azt kérte: "Olvass tovább!".
Annyira belemerültem, hogy elsőre még anyát sem vettem észre, hogy bejött.

- Kisfiam! - legyezett tenyerével a szemem előtt.
- Igen? - néztem fel rá zavartan.
- Valaki keres téged! - nézett rám. Hangja izgatott volt, szeme pedig boldogan csillogott. Furcsa volt így látni őt. Valami ismeretlen érzés fogott el. Utoljára akkor viselkedett így, amikor bemutattam neki Jasmine-t. És akkor sem volt ennyire felvillanyozódva. Összeszűkített szemekkel meredtem rá.
- Ki? - szűrtem ki halkan ajkaim között ezt az egyetlen kérdőszót.
- Menj le, és meglátod! - kulcsolta össze kezeit maga előtt, és mosolya még óriásibb lett, ahogy a szeme is élénkebben fénylett.
- Rendben. - válaszoltam sejtelmesen. Lassan kivánszorogtam az ágyamból és lomha mozdulatokkal indultam az ajtóm felé.
- Gyorsabban, gyorsabban! - tolt meg egy picit a vállaimnál fogva.
- Ne siettess már! Megyek én! - néztem hátra, de ő nem adta fel.

Ahogy a lépcső tetejéhez értem, megláttam, ki is keres. Szívem kihagyott egy dobbanást. Szemem végigpásztázta tetőtől talpig. Haja hatalmas, hullámos loknikban omlott vállára, frufruja egyenesen fedte homlokát. Fekete, szűk ruhája a combja közepéig ért, és tökéletesen kiemelte formás alakját. Ugyanilyen színű magassarkúja pedig megnyújtotta lábát, amitől pár centivel magasabbnak tűnt, de még így sem lehetett magasabb tőlem. Ilyen távolságból nem láttam jól, de biztos voltam benne, hogy fekete smink borítja szemeit, amit még egy élénk, de matt vérvörös rúzzsal egészített ki.
Gyönyörű volt. Szó szerint elállt a lélegzetem és tátott szájjal bámultam Őt. Anya bökött oldalba, hogy csukjam be.

- Hope! - indultam el a lépcsőn. A fokokat figyelmen kívül hagytam és csak Hope szemei léteztek. Azok a gyönyörű zöld szemek mélyen fúródtak az enyémbe. Megálltam előtte. Szólni akartam, de nem ment. Teljesen magamon kívül voltam. Egy rövidnadrágban és egy bő pólóban is képes volt elvenni az eszemet, nemhogy egy ilyen szerelésben.
- Szia! - köszönt a cipője orrát nézve - Nem tudom, áll-e még a meghívás a bálra. Szívesen elmennék veled. - mondta ki a szavakat lassan és megfontolva. Egy percet sem gondolkoztam.
- Öt perc és itt vagyok! - tartottam a mutatóujjamat a levegőbe, hogy még hitelesebb legyek.

Olyan gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, mint még soha. A lépcső tetején adtam édesanyám arcára egy puszit, majd a szobámba rohantam. A szekrényem ajtaját szinte feltéptem, és buzgón kerestem az öltönyömet, amit meg is találtam. Az öltözködésemet körülbelül a Sims játékhoz tudnám hasonlítani: Egy fordulás, és máris az alkalmi ruhámban voltam. A hajam kivasalására nem volt időm, minden perc számított. A fekete öltönyöm alá egy fekete inget vettem fel, és hogy valamilyen szinten passzoljak Hope-hoz, előkerestem az egyik fiókom legmélyéről a vörös nyakkendőmet. Egyszer sem volt még rajtam, de most itt volt az ideje, hogy felvegyem. Kezem ügyetlenül kötötte meg, de nem foglalkozva vele kerestem meg a cipőmet is. Miután minden rajtam volt, pár túrással helyreraktam a hajamat és indultam is ki. Az ajtóm előtt, mielőtt még Hope láthatárán belülre kerültem volna, anya megállított.

- Gyönyörű és kedves lány. Vigyázz rá és csak ügyesen! - igazította meg a nyakkendőmet, miközben elmondta mondanivalóját, majd két kezét végighúzta vállaimon.
- Köszönöm, anya! - öleltem magamhoz szorosan.

Gyorsan a lépcsőnél találtam magam, újra, de ezúttal nem siettem. Lassan lépkedtem le minden egyes fokon. Az fejemben megannyi gondolat kavargott, de Hope szemei megint kizártak mindent. Láttam zöld szemeit felcsillanni, majd zavartan kapta el tekintetét a cipőjére. Zavarba hoztam!

- Megkérdezem, mert így illik. - mosolyogtam rá, amikor elé értem - Hope, lennél a kísérőm a ma esti bálon? - kérdeztem mélyen a szemeibe nézve. Ő csak elmosolyodott, majd bólintott.
- Igen, szívesen lennék, Ashton! - mondta. Ahogy a nevemet kimondta... a hideg is kirázott.
- Remek! - mosolyom a lehető legőszintébb volt.

Karomat úgy tartottam, hogy Hope belém tudjon karolni, majd az ajtóban még visszafordultam édesanyámhoz, aki a slusszkulcsot a szabadon lévő kezembe dobta.
Kinyitottam Hope-nak a kocsi ajtaját, amit egy mosollyal köszönt meg. Én is beszálltam és első dolgom volt Hope-ra néznem.

- Hogy-hogy meggondoltad magad? - kérdeztem rá arra, ami igazából annyira nem is érdekelt. A lényeg az, hogy itt van velem.
- Nem mindegy az neked, Irwin? - hangja kacér volt, amitől libabőrös lett a karom.

Nem válaszoltam, csak beindítottam a motort és perceken belül az iskola melletti parkolóban állítottam azt le.
A kulcsot a belső zsebembe raktam, majd kinyitottam Hope ajtaját. Végig belém karolva jött mellettem, amikor hirtelen megálltam.

- De már úgysem jutunk be. - mondtam a semmibe meredve. Az egyetlen éjszaka, amit ilyen környezetben tölthettem volna vele szertefoszlani látszott.
- Miért is? - kérdezte szembe állva velem.
- Már biztosan nincs jegy. Gyorsan elkel mind. - néztem aggodalmasan szemeibe.
- De nekem van kettő jegyem. - nyitotta ki kézitáskáját, amiből elő is vette azokat. Elég értelmesen nézhettem rá, mert felnevetett és egyből magyarázni kezdett. - Luke adta őket. Délután meglátogatott. Tudta, vagyis remélte, hogy el fogok veled jönni, ezért a saját jegyei mellé vett még kettőt. Azt mondta, ha nem egyeztem volna bele, kifizettette volna veled. - nevetett hangosan.
- Tehát Luke beszélt rá. - csalódott voltam. Azt hittem, magától. Azt hittem, ő akart eljönni velem.
- Részben. - válaszolta az alsó ajkát beharapva. Meg fog ölni ezekkel!
- Részben? - kérdeztem.
- Amikor átjött, már javában kész voltam, és azon aggodalmaskodtam, amin most te. Meg anyám szavain, de az mindegy. - az utóbbi mosolya keserédes volt, de hamar őszintévé vált, ahogyan az enyém is.

Nem mondtam semmit, csak megöleltem. Hosszú ölelés volt, ami egy fejbúbi puszival ért véget. Ahogy folytattuk az utunkat, azon gondolkodtam, hogy ma teljesen más. Nem úgy más, mint eddig. Most olyan... nyugodt és kiegyensúlyozott. Magabiztos és flörtölő. Nem tudom, hányszor tud még meglepni, de egyre kíváncsibb vagyok, hány oldala van még, amit senkinek sem mutat.

Beérve Calum egyből integetni kezdett nekünk, mi pedig átszeltük a táncparkettet és csatlakoztunk hozzájuk. Ami a táncparkettet illeti, alig három pár táncolt, de még nagyon az elején voltunk.

Hosszasan beszélgettünk, iszogattunk, majd megláttuk Luke-ot és Jade-et is megérkezni. Jade gyönyörű volt. Hiába fiatalabb, az iskola a lábai előtt hever. Egy csinos világoskék ruhát viselt, ami korához pont illett. Sötét, majdhogynem fekete hajában masnik díszelegtek. Luke büszkén mosolyogva sétált hozzánk.

- Hoztam valamit, ami csak ránk vár. - mosolygott, majd az öltönye belső zsebében rejlő whisky üvege csillant meg a lámpa fényében.
- Hogy hoztad be? - röhögött Cal.
- Az legyen csak az én titkom. - kacsintott barátjára - De van két választási lehetőség: bekeverjük az itt kapható italokkal vagy töményen fogyasztjuk.
- Én a töményre szavazok. - válaszolt elsőnek Hope. Mindenki csodálkozva kapta rá tekintetét, de ő csak mosolygott.
- Egyetértek. Nem kell elrontani az ízét. - szólaltam meg én is, de még mindig Hope-ot néztem.
- Akkor megvárjuk Mike-ot, aztán mehet a parti! - emelte magasba kezét Luke. Mindenki nevetett, a hangulat így is tökéletes volt, ezen az alkohol csak javíthat.

Miután a várt személy és kísérője is megérkezett, hamar az üveg fenekére néztünk. Mivel sokan voltunk egy üvegre, így mindenki érezte a hatását, de senkinek sem ártott meg.

- Hope, táncolunk? - tartottam kezemet, hogy megfogja és a táncparkettre vezethessem. Úgy látszik, azért az a kevés mennyiség is meglátszott rajtam, ugyanis nem tudok táncolni és általában nem is szoktam, de most bátor voltam.
- Nem tudok. - nézett rám folyamatosan mosolyogva.
- Én sem. - nevettem fel.
- Hazudsz! Te biztosan tudsz. - szegezte mutatóujját mellkasomra.
- Nem. Igazat mond. Bot lába van. - suttogta Hope-nak Mike úgy, hogy azért én is halljam. Szúrós tekintetemet az ő, alkoholtól csillogó tekintetének szegeztem.
- Akkor rendben. Menjünk! - egyezett bele Hope.

Besétáltunk a terem közepére, és testünket a zene ritmusára mozgattuk.

- Miért vasalod a hajad? - kérdezte körülbelül a harmadik áttáncolt dal után.
- Az egyenes jobban áll.
- Nem igaz. Én a helyedben göndören hagynám. Sokkal különlegesebb vagy tőle. És jobban áll. - mondta végig a szemembe nézve. Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék. Inkább csendben maradtam és egy mosolyra húztam számat. Boldoggá tett pár mondattal, a jelenlétével. Hihetetlen, miket ki nem vált belőlem!
- Többször kellene magassarkút hordanod. Na, meg ilyen dögös ruhát. - vigyorogtam rá féloldalasan. Arca egy árnyalattal pirosabb lett, amin elmosolyodtam.

A sok pörgős szám után, mint minden bálon, elérkezett a lassúzás ideje, amit egy romanikus számmal jeleztek.
Hope karjai automatikusan a nyakam köré fonódtak, az én kezeim pedig a derekát ölelték át. Fejét a mellkasomra döntötte, oda ahová az előbb a mutatóujját. Ahogy pislogott, szempillái csiklandozták nyakamat. Közel volt. Éreztem minden egyes szívverését.
A szám vége felé haladtával megemelte fejét és a szemembe nézett. Mondani akart valamit, már mozdult a vörösen izzó ajka, de aztán mégsem tette. Én viszont hatalmas késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam. Lassan közelítettem arca felé az enyémmel és amikor rájött, hogy mire is készülök, elfordult és újra mellkasomra dőlt.
Államat a fejére tettem és így mozogtunk tovább.

Néha van egy olyan érzésem, hogy egy macska-egér játszmában vagyunk. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy én lennék a macska, aki próbálja levadászni áldozatát, aki jelen esetben Hope, vagy pont fordítva, Hope a macska és én csak egy játékszer lennék neki?! Bárhogyan is legyen, a Tom és Jerry-ből mindenki megtanulhatta, hogy olykor-olykor az egér is lehet győztes, és hogy a folytonos "harc" ellenére képtelenek egymás nélkül élni. 

10. fejezet

2012. december 06. / ~ 2 évvel és 5 hónappal az éjszaka előtt

Utolsó évem ebben az iskolában borzalmasabb, mint az eddigiek voltak. Annyi pozitívum van benne, hogy Hope is ide iratkozott be, így a szünetekben ő is csatlakozott hozzánk. 

Éppen az ebédlő egy eldugottabb sarkában ültünk és beszélgettünk, mikor az iskola rádiója megszólalt, ezzel elhallgattatva minden diákot. 

- Tisztelt Diákok! Mint minden évben, ez évben is megrendezésre kerül az iskolai, karácsonyi bál december 20-án este. A jegyeket az osztályokból kijelölt  diákoknál lehet megvenni elővételben, de a bál estéjén, helyben is kaphatóak még, természetesen csak abban az esetben, ha marad. Figyelmeteket köszönöm! - mondta be az igazgatónő. 

Egyből a srácokra néztem. Calum már azt a lányt figyelte, akit kezdetektől fogva szeretne elhívni egy ilyen bálra. Szeptember első hetében látta meg, azóta arra készül, hogy leszólítsa. 

- Itt a nagy lehetőség. - bökte oldalba Luke az említett személyt. 
- Miért lelkesedik mindenki ennyire egy bálért? Semmi értelme az egésznek. - szólalt fel unottan Hope. Calum is meglepetten kapta tekintetét felé. 
- Hogy érted, hogy nincs értelme? - kérdezte óvatos hanglejtéssel Mike. 
- Miért? Van? - emelte fel egyik szemöldökét - Csak ilyenkor kell elég bátorságnak lenni az emberekben, hogy elhívják a számukra tetsző személyt? Miért nem teszik ezt meg az év többi napján is? Mondjuk egy kávéra bármikor vevő lehet az ember.  De mégsem teszik meg. Mindenki gyáva hozzá. - zárta le mondandóját. 
- És az nem egy pozitívum, hogy ilyenkor meg merik lépni ezt? - szállt "vitába" Luke. 
- Nem. Miért csak ilyenkor? A bál után ugyanolyan gyáva mindenki. A bálon kezdődő kapcsolatok halálra vannak ítélve.(*) - Hope pislogás nélkül állta Luke szúró tekintetét. A levegő szinte megfagyott a két fél között. Ha csak a szemüket vette volna egy kamera, akár egy western film párbajaként is megállták volna a helyüket. A kérdés csak az volt, ki lő hamarabb? Ám a végjáték elmaradt. Luke egy vállendítéssel Hopera hagyta a dolgot és Calum felé fordult.
- Elhívod? - kérdezte egy félmosoly kíséretével. 
- El. - bólintott, és már el is indult a lány felé. Mindenki őt, illetve őket figyelt. Az arcokból kiolvasva sikere volt. Mindketten mosolyogtak, habár Calumon látható jelei voltak az izgalomnak. Folyamatosan a tarkójához kapott és zavartan töredezte ujjait, habár nem láttuk, de tudtam,hogy a tenyere is izzad. 
Pár perc után visszatért köreinkbe. 
- Hogy ment? - kérdeztem, de már mindenki tudta, hogy sikerrel járt.
- Nyert ügyem van. - vigyorgott magabiztosan. Lepacsiztunk vele és jöttek a "Csak okosan a bál után!" megjegyzések. Hope mindezt egy szemforgatással tudta le.
- Na és ti? Kivel mentek? - nézett körbe a már párral rendelkező tag.
- Én Jade-et hívom el. - válaszolta Luke az előtte lévő ételt nézve. 
- És szerinted el fog veled menni? - nevetett Mike.
- Miért ne? - kérdeztem értetlenül.
- Haver, láttad már azt a csajt? Nem a mi köreinkbe való. Ő... olyan... népszerű. -magyarázta.
- Ez nem minden esetben gond. 
- Megpróbálom, aztán majd lesz valami. - szakított minket félbe Luke. Kicsit lehangoltnak tűnt, de biztos csak Mike kérdésére reagált így.
- Jól teszed! Ha meg sem próbálod... - néztem rá.
- Mike? - kérdezte Calum sürgetve.
- Abigail. Ő lesz. - válaszolta határozottan. Mindannyian tudtuk, hogy kettejük között működik a kémia, ezért nem is lepődtünk meg a válaszán. 
- És te, Ashton? - néztek rám mindannyian. Nem mondhattam, hogy Hope, hiszen ott ült mellettem, és éreztem tekintetét. Ráadásul, az előbb megtudottakból leszűrve nem is igazán jönne el. 
- Öhm... még nem tudom. Lehet nem is megyek. - hajtottam le a fejemet.
- Ugyan már! Mindenki tudja, hogy Jasmine miatt ment el a kedved. De figyelj, ő is továbblépett, neked is tovább kéne!
- Ki az a Jasmine? - kérdezte Hope kíváncsian.
- A volt barátnőm. - adtam az egyszerű választ, de nem néztem senkire. Az emlékek filmként futottak végig a fejemben. Fájt, de boldog is voltam. 
- És még mindig szereted? - tette fel azt a kérdést, amire nem akartam válaszolni. Szerencsémre megszólalt a csengő és mehettem órára. Ami máskor kínt, most egy mentőövet jelentett számomra. 

A többi szünetben is összefutottunk, de a téma már nem jött fel többet. Hazaérve is azon gondolkoztam, hogyan vehetném rá Hopeot, hogy eljöjjön velem, de semmi nem jutott eszembe. 
Gondolkozásom közepette alig vettem észre, hogy csörög a telefonom. Meg sem néztem ki az, egyből felvettem. 

- Igen? - szóltam bele.
- Itt Hope. Otthon vagy? - kérdezte.
- Igen. Miért?
- Már egy 10 perce csengetek, de senki sem nyitott ajtót. Beengedhetnél. - nem láttam, de hallottam, hogy elmosolyodik.
- Egy perc és nyitom. - mondtam, és mire a mondatom végére értem, már a lépcsőn rohantam lefelé. - Szia! - köszöntem neki, miközben beljebb engedtem. 
- Szia! - köszönt mosolyogva. 
- Mi járatban? - kérdeztem bezárva az ajtót utána. 
- Unatkoztam otthon, gondoltam átnézek, de ha zavarok, már itt sem vagyok. - bizonytalanodott el.
- Te sosem zavarsz. - válaszoltam és lesegítettem a kabátját. 

A megismerkedésünk óta mintha kicserélték volna. Egyre többet mosolyog, és keresi a társaságunkat. A srácok is befogadták, és meglepő módon Lukeal is kijön. Pedig vele nehéz. Kezdetben folyamatosan szívták egymás vérét, ami máig sem múlt el, de van, hogy elvonulnak és kettesben beszélgetnek, ebből gondolom, hogy jól kijönnek.
Bevallom, néha féltékeny is vagyok rá emiatt, de nem tulajdoníthatom csak a magaménak. Pedig ha tehetném...

- Esetleg te jó vagy matekból? - kérdezte a kanapén ülve. 
- Nem mondanám magam jónak, de elvagyok vele. Csak nem korrepetálás kéne? - húzogattam a szemöldökömet. 
- Ami azt illeti, nem ártana. Bukásra állok. - számításaimmal ellentétben arcával ő is közeledett felém. Nem hátrált, nem láttam rajta az idegesség vagy a zavartság jeleit. Nyugodt és kacér volt. Ezzel az őrületbe tud kergetni. 
- Bármikor szívesen látlak és ha tudok, akkor segítek is. Ja, és majd matekozunk is. Néha. - vigyorogtam, majd hangos nevetésben törtünk ki  mind a ketten. - Kérdezhetek valamit? - váltottam hirtelen komolyra. 
- Megijesztesz. - nézett rám aggódva. 
- Tudom, mit mondtál a bálról, de...
- Ha most az jön, hogy elmegyek-e veled, akkor meg se kérdezd. A válaszom nem. Ashton, én nem vagyok ilyen. Nem szeretem az embereket, nem szeretem a nagy közösségeket. Egyszerűen ez nem én lennék. Nem miattad nem megyek, mert igenis kedvellek, csak a bálokat gyűlölöm. Ugye megérted? - nézett rám bizonytalanul, félénken.
- Persze, hogyne, megértem. - néztem az ölemben pihenő kezeimre. Próbáltam leplezni a csalódottságomat és az ezzel járó lehangoltságot, de nem ment. Minden kiült az arcomra, és ezt Hope is észrevette.
- De ne haragudj! - nyúlt az állam alá, hogy rá kelljen nézzek. Most először fordult elő, hogy ő kereste a szemkontaktust. Annyira meglepődtem cselekedetén, hogy el is felejtettem a bált. Hope szemei a megszokottnál is jobban csillogtak, de most nem a könnyektől.  Boldogságot és nyugodtságot sugárzott, ami átragadt rám is. Nem először fordul elő, hogy Hope érzelmi hatással van rám, de most először fordul elő, hogy ennyire pozitív energiákat közvetít felém. 
- Nincs gond. Megértem. - mondtam egy keserű mosolyt futtatva arcomra. Következett pár perc néma csend, ami egyáltalán nem az a tipikus kínos csend volt. 
- Te dobolsz. - közölte a tényt - Akkor van itthon dobod, igaz? - kérdése inkább kijelentés volt.
- Igen, van itthon. Érdekel? - csillant fel a szemem. Jasmine volt az első barátnőm, és az egyetlen is, de őt nem érdekelte a zene. Sőt. A próbákat is gyűlölte, mert azt az időd nem vele töltöttem. Persze ez csak addig volt így, amíg én is érdekeltem. Utána már minden mindegy volt neki. 
- Persze! Mindig is ki akartam próbálni. Ugye megengeded? - kérdezte reménykedő hangon szemeit még nagyobbra nyitva.
- Ha jó kislány leszel, meg. - kacsintottam rá, majd a csuklójánál fogva a szobám melletti kis helyiségbe vezettem. - Ő lenne itt a dobom, dob, Ő itt Hope. - mutattam mindig az említett félre. Hope nagyot nevetett a bemutatáson, ami engem is mosolyra késztetett. Meglepő, hogy értékeli néha viccesnek egyáltalán nem mondható poénjaimat, és furcsa is, mert Jasmine csak néha nevetett őszintén. Nem értem, miért hasonlítom Hopeot hozzá. Jasmine a barátnőm volt. Hope pedig... bárcsak az lenne!
- Játssz valamit! - vált olyan izgatottá, amilyenné még sosem. A szemében is valami ismeretlen csillogást láttam. 
- Rendben. Mit szeretnél hallani? - ültem a hangszerem mögé. 
- Teljesen mindegy. Minden jó, amit te csinálsz. - mosolya sosem volt még ennyire hatalmas, és ami még fontosabb, őszinte. Második mondata visszhangzott a fejemben. Arcom majdnem pirosba borult, de mielőtt ez megtörténhetett volna, visszarántottam magam a valóságba, és a "húrok közé csaptam". 

Dobverőm minden egyes ütközésnél arra törekedett, hogy a szemben álló lányt lenyűgözze. Az egyik saját szerzeményünket játszottam el neki, mégpedig a 'Beside you'-t. Néha énekeltem is, de a dob hangerejét hangosítás nélkül elég nehéz túlszárnyalni. 
Mivel csukott szemmel is tudtam, mikor hová kell ütni, végig Hope szemébe néztem. Csak a pislogás az, ami néha-néha megszakította a romantikusnak mondható szemkontaktust. 
A dal vége felé jártam, amikor a dobra már nem volt szükség, így csak a hangom volt hallható. Megismételtem a refrént, ami az eredeti változatban már nincs ott, de itt kötelezőnek éreztem. Így volt egész és tökéletes. Hope szeme majdhogynem a könnyektől csillogott, de tartotta magát, én mégis elismerésnek vettem ezt a kisebb érzelemmegnyilvánulást. 

- Ez gyönyörű volt. - suttogta, és hangja volt a bizonyíték a szemében bujkáló könnyekre. Rekedtes és néhol elhaló, elcsukló volt. Ismerem ezt a hangot. Ez az, amikor az a bizonyos gombóc ott van az ember torkában. Hiába próbálja lenyelni, megszüntetni, az csak nevet és fojtogatja gazdáját, mint valami kegyetlen és érzéketlen gyilkos, aki lelkiismeretlenül élvezi kínozni áldozatát. 
- De csak mert neked játszottam. Miattad lett az! - mondtam még mindig a kis székemen ülve. - Na, gyere! Te jössz! - álltam fel és kezemmel is biztattam. Leült, én pedig a kezébe adtam a dobverőket. Megmutattam neki, hogyan fogja, és a kezdő pozíciót is. 
- Béna vagyok hozzá. Ki fogsz nevetni. - mosolygott zavartan.
- Ugyan Hope, szerinted én hogy kezdtem? - mosolyogtam őszintén. - Na, kezdjük! - mögé álltam. Kezeimet a kezeire helyeztem és vezettem. 

Ilyen közel lenni hozzá... Éreztem minden egyes szívverését, minden ki- és belélegzett levegőjét, az illatát, haja selymességét és bőrét. Néha hátrafordította fejét, ami pár millimétert eredményezett arcunk, legfőképpen ajkunk között.  Mosolygott. Minden egyes pillanatban mosoly ült az arcán. Boldognak tűnt. Olyan igazán boldognak. És én is az voltam. Órákig tanítgattam, ami azt jelenti, hogy órákig volt a karjaim között. Órákig foghattam kezeit. 

- Későre jár. - nézett hátra, rám. Legszívesebben marasztaltam volna, de tudtam, úgysem maradna. 
- Rendben. Hazakísérlek. - mondtam, miközben kiengedtem karjaim közül. 
- Nem kell, de köszönöm! - épp megszólalni készültem, amikor lentről hangokat hallottam.
- Megjöttünk! - kiáltott fel édesanyám. Ahogy ezt kimondta, trappolást hallottam, majd megjelent Harry és Lauren feje az ajtóban. 
- Hupsz! - szaladt ki Lauren száján. 
- Sziasztok! - köszönt rájuk Hope mosolyogva. 
- Hope! - szaladt hozzá Harry és átölelte derekát, ugyanis csak addig ért fel. Hope visszaölelte. 
- Harry! Gyere! Ne zavarjuk őket! - szólt rá Lauren egy félreérthető mosollyal. Gyilkos pillantást vetettem felé, amin ő csak nevetett, majd Harryvel együtt elhagyták a szobát. 
- Itt a kocsi. Igaz még friss a jogsim, de elvihetlek, ha be mersz mellém ülni. - nevettem fel zavartan. 
- Komolyan? Hazavinnél kocsival? - lepődött meg. 
- Persze. - mosolyogtam. 
- Élek a lehetőséggel. Kíváncsi vagyok, hogy vezetsz. - kacsintott rám. 

Bólintottam, és elkértem a kocsit anyától, aki a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak mindkettőnkre. 
Beültünk, és habár nincs messze a lakásuk, Hope elszunyókált. Én pedig nem akartam felkelteni, így egy hosszabb útra tértem. Lassan és óvatosan vezettem, hogy Hope tudjon aludni. Vezetés közben néha-néha rá néztem. Ébren is angyali, de így... Furcsa, hogy még akkor is a hatalmába kerít, amikor a legkevésbé tud róla. Kicsit imponált a helyzet. Úgy éreztem, bízik bennem, már csak azért is, mert be mert mellém ülni, de ráadásul még el is aludt. 

Ahogy így lassan kocsikáztunk, jóleső érzés járt át. Legszívesebben megálltam volna, hogy a karjaimban aludjon, de mindez csak a képzeletem. Amint kinyitja a szemét, visszatér vele az a jól ismert Hope, aki kiszámíthatatlan. És hiába szeretem így is, úgy is, ez a békés, vidám és boldog Hope a kedvencem. Érezteti velem, hogy én is okozója vagyok az örömének, ami miatt fontosnak érzem magam. Mintha megtaláltam volna a helyem a világban. Értelmet nyert az életem, többé már nem vagyok felesleges. Ő adott értelmet az életemnek.

(*Ajánlom mindenki figyelmébe azt a mondatot jól megjegyezni! )

9. fejezet

2018. december 23. / ~ 2 évvel és 5 hónappal az éjszaka után

A karácsony előtti megbeszélés után kedvetlenül bár, de rohamosan gyors léptekkel mentem bevásárolni a családomnak. Tény és való, hogy az utóbbi időben nem voltam a legjobb ember, de a karácsony mégiscsak a szeretet ünnepe. És bármilyen bunkó, bántó és negatív voltam, imádom őket. Nélkülük itt sem tartanék. Ha nem is mondom ki, azzal, hogy még ebben az állapotomban is mellettem állnak a lehető legnagyobb segítség, amit valaha embertől kapni lehet. De vajon Hope is így érezte? Mindig mellette álltam, ott voltam neki, amikor csak szüksége volt rám. Vajon én is segítettem neki? Ezt már sohasem fogom megtudni. A személyisége megváltozását figyelemmel követhettem és javuló tendenciát mutatott, de vajon miattam? Minden miattam volt? Sikerült szebbé tennem az életét vagy szimplán csak megtűrt benne?
Annyi kérdésem lenne hozzá, de nem tehetem fel neki. Már nincs meg a lehetőségem. Elmennék hozzá, de nem merek. A fotósok valahogyan mindig kiderítik, hol is vagyok, és majdnem minden lépésemről készül egy kép. Nem akarom, hogy rájöjjenek, mit is tettem. Nem akarom, hogy az emberek csalódjanak bennem. Képtelen lennék utána már a szemükbe nézni. És ők sem néznének többé az enyémbe.

Amíg ezen agyaltam már a parkolóban álltam és bámultam magam elé. Egy mély levegővétel után kiszálltam, majd bementem a hatalmas épületbe.

Tömeg. Ez volt az első gondolatom. A második pedig a káosz. Ezek után már azon kaptam magam, hogy menekülő útvonalat keresek vészhelyzet esetére.
Miért van az, hogy az emberek az utolsó pillanatban vásárolnak? Előttük az egész év. És mégis most kapkod mindenki, velem az élen.

Ahogy próbáltam inkognitóban róni a sorokat, megcsörrent a telefonom. Rá se nézve a kijelzőre kaptam a fülemhez.

- Igen? - szóltam bele szinte suttogva.
- Nem léphetsz ki! - szólt bele kérlelő, mégis határozott hangon Luke.
- Ezt már megbeszéltük. Átgondolom. Képtelen vagyok tovább csinálni így. Elfogyott az energiám, Luke. Összetörtem. - sose voltam még ennyire őszinte. Sosem mondtam még ezt így ki. És nem segítettem magamon azzal, hogy most megtettem. Hangosan kifújtam az eddig bent tartott levegőmet és megálltam. A vonal másik végéről csak halk szuszogást hallottam. Tudtam, hogy azon gondolkozik, mit is mondjon.
- Gyere át! Beszélgessünk! - mondta elhaló hangon. Úgy látszik ez az érzelemkitörésem őt is meghatotta. Így már nem csak az én szememből csordult ki egy könnycsepp, nem csak én éreztem fájdalmat.
- Oké. - sóhajtottam, majd bontottam a vonalat.

Miután leraktuk, körbenéztem, hogy valaki esetleg hallhatott-e valamit, majd továbbmentem. Pár, jónak hitt ajándékkal és egy órával, amit már sosem kaphatok vissza, hagytam el a boltot és indultam Luke házához.
Várakozásaimmal ellentétben nem csak ő volt ott. Calum és Mike ültek a két oldalán. Én az egyik fotelben foglaltam helyet, és szembe fordultam velük. Vártam, hogy ők kezdjék a beszélgetést, de legbelül tudtam, hogy ők is ugyanerre várnak, hogy nekem kellene.

- Ashton, aggódunk érted. - kezdte Mike.
- Csak most? Másfél év után? - kérdeztem rá kicsit ingerültebben, pedig nem szemrehányásnak szántam.
- Eddig is aggódtunk, de azt hittük, képes leszel felállni. De úgy látszik, ez a dolog sokkal inkább maga alá gyűrt, mint ahogy arra mi számítottunk. - felelte Luke.
- Csak azért aggódtok, hogy mi lesz a bandával, ha én kilépek. Ezért jött hirtelen ez a nagy felhajtás. Eddig is ugyanilyen voltam, mégsem tettetek semmit. Most, hogy veszély fenyegeti a bandát, már minden más. - túrtam idegesen a hajamba.
- Nem, Ashton tévedsz. Mi eddig is mindent megtettünk, csak te annyira el voltál foglalva a saját magad sajnálatával, hogy ebből semmit sem vettél észre. Az igaz, hogy féltjük a bandát, hiszen annyi mindenen mentünk már együtt keresztül, hogy nem szívesen hagynánk veszni, nélküled pedig nem lenne az eredeti, nem mi lennénk, de nem emiatt hívtunk ide. - magyarázta szépen lassan kiejtve minden egyes szót Luke, majd Calumra nézett.
- Fel kéne keresned egy szakembert. - mondta ki. Kínomban felröhögtem.
- Nem vagyok őrült. Nincs szükségem senkire. - mondtam folyamatosan nevetve, ami - valljuk be - elég furcsa és ijesztő lehetett.
- Akkor nekünk mondd el, mi játszódott le benned azóta. Ki kell beszélned magadból, de elzárkózol. Fel fog emészteni legbelül. Saját magadat rombolod le. - körbenéztem a társaságon. Mindenki szeme csillogott. Talán csak a melegtől, de én inkább a könnyekre tippelnék. Sajnáltak.
- Hiába mondanám, nem értenétek meg. - hangom enyhült az előbbihez képest. Feladtam.
- Nekünk is fáj, hogy így alakult, Ashton. Megkedveltük. Ő már hozzánk tartozott. A mi kis családunk része volt. Nem csak neked fáj. - Calumból olyan érzelmek jöttek elő ebben a pár mondatban, amit még sosem láttam ezelőtt. - Tudjuk, hogy mennyire szeretted. Bármit is mondasz nekünk, megértjük és nem leszel kevesebb a szemünkben, de mondanod kell valamit. Érted? Nem fojthatsz mindent magadba! - szipogott egyet. Ez a szipogás Calum egyik feldolgozására emlékeztetett, az 'All about you'-ra. Milyen régen is volt, mégis úgy él bennem, mintha tegnap lett volna.
- Mire vagytok kíváncsiak? - kérdeztem megadóan. Tudtam, hogy ez lesz a legjobb, ha mindent elmondok. Akkor ők is megnyugodnak és talán tényleg segít egy kicsit.
- Mit csináltatok azon az estén? És mit érzel azóta? Mi az, ami miatt nem tudod elengedni őt? Mindent, ami benned van. - mondta Luke.
- Van egy hely. Egy kis tavacska. Az volt a mi közös-titkos helyünk. - kezdtem.
- Szóval ott bújtál el a világ elől. - mondta Mike a levegővételnyi idő közben. Én csak bólintottam.
- Lampionokkal és különféle világító apróságokkal díszítettem fel. Teremtettem egy romantikus környezetet, és reméltem, hogy értékelni fogja. Éjfél is elmúlt már, amikor kövekkel kezdtem dobálni az ablakát. Még most is kristály tisztán emlékszem álmos arcára és kócos hajára. - itt egy pillanatra elmosolyodtam, de hamar el is múlt - Bekötöttem a szemét és támogatva őt mentünk el teljesen odáig. Megálltunk és levettem róla a kendőt. Nem szólt semmit. Csak állt és nézte a tavat. Aztán közelebb lépett hozzám, a szeme könnyes volt. Hitetlenkedve kérdezte, hogy ezt mind neki csináltam, és hogy ő ezt meg sem érdemli. Leültünk, beszélgettünk, megettük a muffint, amit sütöttem. Repült az idő, és hamar eltelt egy óra. Már csak feküdtünk a pokrócon, nagyokat nevettünk a semmin és néztük az egyre világosodó eget. A csillagok még mindig látszódtak. Felkiáltott, hogy látott egy hullócsillagot. Kívánt is. Oldalra fordította a fejét. Én is így tettem. Szeme csillogott, és kivételesen a boldogságot tükrözte. Mosolya őszinte volt és gyönyörű. Kezemmel megsimítottam arcát, mire ő lehunyta szemeit. Kaptam az alkalmon és megcsókoltam. Az első csókunk volt. - mosolyogtam. Mai napig érzem az ízét a számon. - És az utolsó is. - csuklott el a hangom.
- Mély levegő! - mondta nyugodtan Luke. Szinte megfagyott a szobában a levegő. Mindenki ledermedve hallgatta a történetemet, amit eddig mély titokban őriztem. Mintha mindhárman antropológusok lennének és egy, a föld mélyéről előásott csontvázból próbálnának mindent kideríteni. Amíg próbáltam magam összeszedni, rájuk néztem. Luke szeme volt a legvörösebb. Ő nem bírta annyira, mint a többiek. Hope vele ápolt még amolyan jó viszonyt és tudom, hogy Lukeot is nagyon megviselték a történtek.
- Aztán történt... az... - szememhez kaptam mindkét kezem és dörzsölni kezdtem. Ezzel próbáltam elűzni a nem kívánt könnyeket. De nem sikerült. - Erről nem tudok beszélni. Egyszerűen csak... - gördült ki egy könnycsepp, amit rohamos tempóban követett még több, akárcsak egy folyó. Megállíthatatlan folyással. Hiába próbáltam megnyugodni, képtelen voltam rá. A szemeim előtt romlott el az élete, az életem. - Bassza meg! Megöltem őt. - amilyen hangosan kiáltottam az első mondatot, olyan halkan jött ki a második. Talán ki sem ejtettem a számon. Talán csak magamban mondtam, és reméltem, hogy tényleg így van. Nem akartam, hogy tudják, mi is történt.
- Hogy mondtad? - kérdezte Calum lesokkolódva.
- Nem tudom. - próbáltam terelni. Tudtam, hogy értették, vagy legalábbis sejtették, de nem feszegették a témát.  Most nem.
- És ezek után? - szólalt fel Michael is. Kérdésére hangosan fújtam ki a levegőt, ami lerombolta a könnyek előtt a gátat. Úgy törték át, mint egy hónapos, folyamatos esőzés után egy jól megáradt folyó. Semmi sem állíthatta meg őket. Még egy újabb gát sem.
- Azóta félig holt vagyok. Ő volt a másik felem, a fény. Minden ígéret, amit ott a parton tettünk szertefoszlott. Minden remény, ami bennem élt rólunk, elveszett. Nemcsak Hopeot veszítettem el, de vele együtt a boldogságomat is. Azok a nyarak, amit vele tölthettem, minden közös perc, minden olyan emlék, ami azelőtt mosolyt csalt az arcomra, most könnyeket csal a szemembe. Az idő egyáltalán nem segít, csak még inkább pusztít. Megszépíti még azokat az emlékeket is, amik akkor tőrként hatoltak a szívembe. Egyszerűen fáj. Mindenről eszembe jut, nem tudom egy percre sem kizárni az életemből és elfogadni sem, hogy nincs többé velem. Bármit megadnék egyetlen percért, hogy elmondjam neki, mennyire sajnálom, hogy újra megölelhessem. - vettem egy mély levegőt. Ennyire nyíltan még sosem beszéltem a bennem lezajló dolgokról. Az emberek azt hiszik, a férfiaknak nincsenek mély érzéseik, pedig még mélyebbek is, mint egy nőnek.
- Húha... - dőlt hátra Mike.
- Sajnálom srácok, nem bírom tovább. Nem tudok mosolyogni, amikor legbelül napról napra még jobban szétpergek, nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Nem színész vagyok, bassza meg! - fakadtam ki és az arcomat a tenyerembe temettem. Ekkor még több sós csepp hagyta el a szememet, a vállam remegett. Megéreztem egy kezet a hátamra simulni.
- Minden rendben lesz! Mi melletted vagyunk és biztos vagyok benne, hogy Hope is melletted van. Mindig veled lesz, itt, bent. - tette Luke a kezét a szívemre. Meglepő, hogy bennük is milyen érzések vannak.

Eddig ők is tartották magukat, de ahogy most körbenéztem mindenki szemében könny volt. Luke és Calum ki is engedte őket, Mike még erős volt. Síri csend vette át a hatalmat a szobán, amit én törtem meg a halk zokogásommal. Körém gyűltek és egy csoportos ölelésben - ami egészen eddig hiányzott - mindenki átadta magát a fájó kínnak, az elvesztés gyötrelmének. 

8.fejezet

2018. december 23. / ~ 2 évvel és 5 hónappal az éjszaka után

A megszokottnál is meggyötörtebben keltem fel. Szemhéjaim mintha ólomból lettek volna. Nehezemre esett kinyitni őket, habár már lassan dél volt. Egy fáradt sóhaj után azonban sikerült végre rávenni magam, hogy felkeljek.
Elsétáltam a szekrényemig, amin megláttam hatalmas, piros betűkkel, hogy ma megbeszélés lesz.
Egy szemforgatással téptem le a cédulát.
Miután egy melegítőnadrágot magamra vettem, lementem a konyhába.

-Jó reggelt, kicsim! - köszöntött anya.
-Reggelt! - vetettem oda hanyagul.

Amióta Hope elhagyott, itthon is megváltoztak a dolgok. Egyre távolabbinak éreztem a családomat. Néha olyan volt, mintha idegenek közé térnék haza egy olyan országból, ahol még több idegen volt. Nem találtam a helyem. Sehol sem voltam otthon, sehol sem volt jó.

Miközben reggeli után kutattam, a szemem megakadt a naptáron. December 23. Habár illene tudnom, mást nem a díszekből, hogy közeleg a karácsony, más jutott eszembe a dátumról.
Két éve és öt hónapja annak, hogy elvesztem a saját világomban, annak, hogy Hope magamra hagyott.

-Van mára valami programod? - simította végig a karomat és a hátamat anya. Két éve egy elviselhetetlen fia van, mégis megtűr és szeret engem.
-Megbeszélés. - válaszoltam teli szájjal.
-Akkor gondolom, nincs kedved velünk tartani... - kijelentése reménytelen volt, mégis inkább kérdés, mintsem kijelentés.
-Nincs. - rá se néztem. Hangom rideg volt, akárcsak én magam.
-Rendben. Akkor mi megyünk. Ha meggondolnád magad, csak hívj fel. - csengett csalódott hangja, majd már csak a bejárati ajtó bezárását és Lauren aggódó kérdését hallottam.
-Ashton jól lesz? - kérdezte anyától.
-Ashton jól van, csak fáradt. - válaszolta anya a legnagyobb hazugságot. És ekkor jött a meglepetés.
-A fáradt Ashton nem ilyen. A fáradt Ashton még törődött velünk, szeretett minket. A mostanit nem szeretem. Ez nem is hasonlít rá. - magyarázta Harry. Hallgattam volna még, de a kocsiajtó minden neszt magában tartott, és amint bezárult, semmit nem lehetett hallani.

Harry szavai megrémítettek. Még olyan kisfiú, hogy ilyen súlyos érzelmekkel rendelkezzen. És ezt mind nekem köszönheti. Úgy látszik, az elmúlt években én voltam maga a sátán, a körülöttem lévők pedig a pokolban éltek.
De igazuk volt. A jókedvű, mindig boldog és vidám Ashton mára már csak a YouTube-ra feltöltött videókban, és képekben él tovább.

Amint befejeztem a reggelimet, leültem a TV elé, de mivel semmi jót, legalábbis semmi olyat nem találtam, ami egy kicsit is elvonja a figyelmemet, a DVD-k között kezdtem kutakodni és rá is bukkantam valamire. Nem tudom, ez miért nálam van, amikor még Hope szülinapi ajándéka volt, de nem törődtem vele. Azonnal a lejátszóba tettem. Hunyott szemekkel élveztem azokat a számokat, amiket neki szántam.

És ekkor szó szerint minden lejátszódott bennem. Néha azon kaptam magam, hogy mosolygok, de a végén a könnycseppeket töröltem az arcomról.
Hány olyan alkalmam volt, amikor tehettem volna értünk. Hány olyan nap volt, amit a büszkeségem miatt elszalasztottam, és már soha nem hozhatom vissza. Ezek a percek, napok a legfájdalmasabbak, mert tudom, hogy többet is kihozhattam volna belőlünk, de mégsem tettem, hiszen azt hittem, hogy van még időm. Tévedtem. Azon az estén egyszerre megjártam a mennyországot és a poklot. Az elsőt miatta, hiszen végre beadta a derekát. Megcsókolt és azt mondta szeret. A pokol pedig az én baromságom miatt következett be. Azóta is mardos a kín. Nehéz azzal a tudattal élni, hogy én tettem tönkre mindent. Egy, illetve két életet, és a körülöttünk élőkét is.

Belefáradtam. A folyamatos fájdalom a mellkasomban, a titkolózás, az, hogy minden teher az én vállamon van és hogy ezt senki sem veheti le rólam... Egyszerűen túl sok.
Nem egyszer gondoltam arra, hogy talán egyszerűbb lenne, ha véget vetnék az életemnek, de félek. Minden kiderülne, az emberek pedig gyűlölnének és gyávának tartanának, ami végül is igaz lenne.

Gondolat menetemet a DVD lejárta zavarta meg. Pont jókor. Az órára néztem és már késésben voltam.

Gyorsan rendbe szedtem magam, amennyire egy hónapfordulón ez lehetséges és a központba hajtottam.

-Jó, hogy ideértél! - ölelt meg őszinte mosollyal Luke. Majd a többiek is. Azt hiszem, sejtettél, hogy nincs minden rendben, ezért voltak ennyire kedvesek.
-Akkor, ha mindenki itt van, szeretném elkezdeni a megbeszélést. - kezdte a főnök - A következő évben induló turnéról lenne szó. Kezdjük is az egyik legfontosabbal. Van ötletetek az előzenekar kilétét illetőleg? - kérdezte gyorsan végignézve rajtunk, majd választ nem várva folytatta - Nekem lenne. Egyenlőre nem igazán ismertek, jót tenne nektek és nekik is ez a turn...
-Kiszállok. - vágtam közbe. Arcom érzelemmentes volt. A többieké azonban nem. A döbbenet, a kétségbeesés és az értetlenség ott ült mindenki arcán.
-Tessék? - szólt Luke. Hangja ugyancsak tükrözte minden, benne kavargó érzését.
-Kiszállok. - kezemet az asztal lapján pihentettem, és a mai nap először a szemükbe néztem. Úgy érzem, nem volt jó ötlet. 

7. fejezet

2012. november 01.  / ~ 4 évvel és 4 hónappal az éjszaka előtt

Hosszú ismertségünk ellenére most először mehettem be Hope szobájába. Illetve a házukba. Mindig olyan rejtélyes volt ezzel kapcsolatban. Sosem mesélt az anyukájáról, a nevelő apjáról vagy az édesapjáról. Egy alkalmat kivéve. A legelső találkozásunkat. Azóta ha próbálom szóba hozni vagy elkezd kiabálni, hogy hagyjam őt ezzel békén, vagy csak szimplán témát vált. Mindig meglep a válaszával. Sosem azt kapom, amire számítok. Még mindig kiismerhetetlen.

-Hahó! Föld hívja Ashtont! – hadonászott kezével a szemem előtt.

-Ne haragudj! Egy kicsit elbambultam. – válaszoltam zavart tekintettel.

-Szerinted ez jó lesz jelmeznek? – kérdezte megpördülve, hogy minden oldalról jól láthassam a jelmezét. Egy feketerövidnadrágot - ami már inkább bugyi volt – viselt harisnyakötővel, alattapedig olyan festés volt, mintha a bőrét tépné fel. Egyszerre futott végig a hátamon a hideg és éreztem magam büszkének, hogy ezzel a lánnyal mehetek ma este kéregetni.

-Tökéletes. – bólogattam hevesen.

-Még nem teljes, ugyanis arcfestékem is lesz. – kacsintott rám, majd amilyen gyorsan berobbant a szobába, olyan gyorsan hagyta is el. Órákra magára zárta a fürdőt egyedül hagyva engem az üres lakásban.

A kíváncsiság legyőzött. Lassan sétálgatva néztem szét. Olyan idegen volt ez a lakás, rideg. Semmi közös családi kép, semmi emlék. A falakon a képkeretben a bolti kutyás és macskás képek lógtak. Számomra ez is ijesztő volt. Úgy élni, hogy nincsenek szép, családi emlékek egyszerűen lehetetlen. De neki mégis ment. És nem is látszódott meg rajta. Minden egyes nap, amikor találkoztam vele, mosolygott és vidámnak tűnt. Most is az. De valami mégis hiányzik belőle. Ha a szemébe nézek, hiányzik az a bizonyos fény, ragyogás. Olyan, mintha nem is élne, csak létezne.

Visszamentem az emeletre és bekopogtam az ajtaján.

-Hope! Élsz még? – kérdeztem nevetve.

-Persze, de a jó munkához idő kell. – mondta, és bár nem láttam, hallottam, hogy mosolyog.

-Hazaszaladok a jelmezemért. Fél órán belül itt vagyok, oké? – kérdeztem a fülemet közelebb téve az ajtóhoz.

-Oké, de siess! – parancsolt rám. – Ha nem érsz ide, nélküled kell mennem.

-Ugyan Hope, te is tudod, hogy nem mennél nélkülem sehova. – mondtam, majd hazáig futottam.

Nem lakott messze, de futással elég kimerítő volt.

-Szia, anya! – pusziltam meg gyorsan, majd a srácokat kikerülve rohantam fel a lépcsőn. Harry követett.

-Mi miért nem mehetünk veled? – kérdezte lebiggyesztett ajkakkal.

-Kicsik vagytok még ehhez, Vakarcs.  – borzoltam össze a haját.

-De tök jó jelmezünk van. Én autóversenyző vagyok, Lauren meg menyasszony. – megálltam egy pillanatra a keresgélésben és az öcsémre néztem. Itt rontottam el. Hatalmas boci szemeivel bármikor és bármilyen körülmények között manipulálni tudott. – Kééérlek! Ashtooon! – mondta miközben egyre közelebb jött és egyre nagyobb szemekkel nézett rám.

-Na, jó! Legyen. De ezért most utállak. – mutattam rá mutatóujjammal, majd elnevettem magam. Ennyit a közös esténkről Hope-al.

Visszafelé sétálva a két Irwinnel sokkal lassabban ment, mintha egyedül lettem volna. Állandóan figyelni rájuk, szólni nekik, utánuk futkorászni…

-Hope! Megjöttünk! – kiabáltam fel, de a srácok már az emeleten is voltak.

-Mi az, hogy megjöttü… - nem tudta befejezni, mert Harry már köszöntötte is. Lauren óvatosabban, a háttérbe szorulva követte őt.

-Remélem, nem haragszol. De képtelen voltam lerázni őket. – vetettem egy rosszalló pillantást a drága öcsém felé, aki csak nevetett.

-Miattunk lesz sikeretek. Mi cukik vagyunk és kicsik. Ti pedig nagyok és ijesztőek.

-Ebben van valami. – mosolygott Hope.

-Ne már! – nevettem. – Te is melléjük állsz?! – vontam fel egyik szemöldökömet.

A srácok és én is átöltöztem, addigra pedig Hope is teljesen elkészült.

-Wow! Hope! Ez… gyomorforgató és gyönyörű egyszerre. – mondtam, miközben felszedtem az állam a földről. Arcbőre párárnyalattal világosabb volt az eredetinél, szeme körül kezdetben fekete festékvolt, majd egyre inkább hasonlított vérre. Száját vérvörös rúzs díszítette, depersze ez sem csak szimplán rúzs volt. Ennél a testrészénél is olyan érzésem lett, mintha éppen most ölt volna meg valakit és jót lakmározott volna belőle.

-Hát, sok időmbe telt, szóval… - mosolyodott el magabiztosan. Ilyen mosolyt sem láttam még az arcán. A mosolya egy erős, magabiztos nőről árulkodott, de ha az arca többi részét, vagy a testbeszédét néztem, egy olyan lány állt előttem, aki bármelyik percben feladhatja.

-Ugye az nem igazi vér? – kérdezte Lauren mögülem kikukucskálva, szorosan a nadrágomba kapaszkodva.

-Dehogy! – mondta Hope elmosolyodva, majd leguggolt hozzá. – Nézd csak! – mondta, miközben ujja hegyével egy apró felületet végigsimított, majd szájához emelte és megnyalta. – Finom málnás. – kacagott fel. Ezek után felegyenesedett és a szemembe nézett. – Hmm… - mondta mutatóujját ajkához emelve. Lassan körbejárt, miközben idegtépően hümmögött.

-Mondj már valamit! – kaptam kezem a tarkómhoz. Zavart éreztem. Szeretek a figyelem középpontjában lenni, de a testem minden porcikájában éreztem a tekintetét. Szinte átjárt. És ez furcsa érzés volt.

-Ashton Fletcher Irwin… - mondta ki a teljes nevemet. A hideg szaladgált a hátamon. Legszívesebben megkértem volna, hogy ismételje meg, hogy mondja ki újra, de leblokkoltam. – A jelmezed egyszerűentökéletes. – nevetett fel mire újra szembe ért velem. – Illik hozzád. – kacsintott egyet, majd Lauren és Harry jelmezét is megdicsérte.

Még pár dolgot összepakoltunk, többek között kisebb zacskót a cukroknak és csokiknak, meg egy kis innivalót.

-Mindenki felkészült a kalandra? – kiáltottam el magam az ajtóban. Mindhárman a magasba emelték a kezüket és szinte egyszerre mondták ki, hogy igen. – Nem hallom. Hangosabban! – buzdítottam őket. A végére hatalmas kiáltás közepette nyitottam ki az ajtót, és nekivágtunk Ausztrália utcáinak.

Az első pár ház alkalmával még lehetett érezni a köztünk lévő feszültséget… vagy nem tudom, hogy minek nevezhetném. Kicsit mindannyian visszafogtuk magunkat. Ez az érzés azonban az idő múlásával teljesen eltűnt. Mindannyian felszabadultunk és csak úgy röpködtek a poénok.

Egyre messzebb keveredtünk az otthonunktól, de egyre jobban éreztük magunkat. A szatyraink kezdtek megtelni, aminek a kicsik nagyon örültek. Hope a cukrokat nekik adta, csak a csokoládét tartotta meg.

-Adsz vagy kapsz?! – kiáltotta egyszerre Harry és Lauren a következő ház ajtajában. Hope és én mögöttük álltunk és fenyegetően néztünk a velünk szemben állóra.

-Ashton? – szólalt meg egy ismerős hang a hátam mögül.

-Csak nem? – fordultam meg. – Calum! – mentem oda vigyorogva barátomhoz. – Mi ez a jelmez? – néztem végig rajta röhögve.

-Későn mentünk a boltba. Csak ilyen volt.

-Mentetek? – néztem értetlenül, de abban apillanatban tűnt fel Luke is, hasonló jelmezben. Hiába akartam visszafojtani,kitört belőlem a röhögés.

-A jelmezen röhög? – kérdezte Luke odaérve. Cal nem válaszolt csak bólintott.

Amíg én a srácokon röhögtem, a többiek behajtották az anyagot, majd mellém álltak szépen sorrendbe.

-Szóval miattuk dobtad a csapatot… Jól van Ashton, jól van. – viccelődött Calum. – Sziasztok! – intett oda mosolyogva.

Beszélgettünk egy darabig, majd úgy döntöttünk, hogy együtt megyünk tovább. Még éjfél sem volt, így még messzebb ólálkodtunk. A hajnali órákban – miközben Michaelel is összeakadtunk – kifulladva, álmosan tért mindenki haza. Illetve, majdnem mindenki. Hope úgy döntött, nem szeretne az üres házba menni. Még mindig nem tudom, hol vannak a szülei, de örülök, hogy nem voltak otthon, mivel így Hope az egész estét - már amennyi maradt belőle - velem töltötte.

Laurennek és Harrynek könnyebb dolga volt, mint nekünk, ugyanis elegendő volt egy átöltözés, fogmosás és már aludhattak is. Nekünk azonban – főleg Hopenak – az arcunkon lévő festék lemosása több időt vett igénybe.

-Nem is tudtam, hogy ilyen jól sminkelsz. – mondtam a fürdőben, a kád szélén ülve, miközben egy vattapamaccsal dörzsöltük az arcunkat.

-Ehhez nem kell sminktudás. Egyáltalán nem tudok sminkelni. Csak van fantáziám. – mondta komoly hanglejtéssel.

-Az nekem is van. És néha megijeszt.

-Miért? – fordult felém egy pillanatra.

-Néha olyanokon gondolkozok, amin nem kéne. És nem tudok leállni vele. – mondtam el neki az igazságot, de egy aprócska részletet kihagytam, mégpedig, hogy ő az a valami.

-Tudod, én mindent fejben élek meg.

-Ezt hogy érted? – hagytam abba a festék lemosását és teljes testemmel felé fordultam. Ő is ezt tette. Szeme kétségbeesést sugallt.

-Mit látsz, ha most rám nézel? – kérdezte komolyan. Hangjában is hallható volt az, amit a szeméből kiolvastam.

-Egy gyönyörű lányt, aki csak félig mosta le a halloween-i sminkjét. – mosolyodtam el, hátha ezzel oldani tudom a feszültséget, de nem jött össze.

-Komolyan kérdeztem, Ashton. – nézett az ölében pihenő kezeire.

-Nem tudom, mit kéne, hogy lássak? – estem kétségbe én is.

-Erről beszélek. Fogadok, hogy az eszedbe se jut, hogy én most boldog vagyok, hogy az elmúlt órákban minden negatív dolgot elfelejtettem, hála neked és a csapatodnak. Igazam van? – nézett végül rám. Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék. Csak néztem, ahogy néz. Gyönyörű szemei egyre inkább a fájdalmat tükrözték.

-A szemeid nem ez állítják. – nyögtem ki végül. Olyan halk voltam, hogy szinte még én magam is alig hallottam meg, de ő tisztán értette.

-Tudom. Ezt mondom. Semmilyen érzelmet nem tudok kimutatni. Vagy csak félek. Nem tudom pontosan. – egy újabb vattáért nyúlt, majd folytatta azt, amit elkezdett.

Amíg a lemosást csináltuk, végig az elhangzottakon járt az agyam. Hope úgy bánik az érzéseivel akárcsak egy jobb borral szokás: őrizgeti, óvja, megtartja magának, aztán amikor talál egy tökéletes pillanatot előveszi és megosztja.

-Én kész vagyok. – álltam fel és még egy kis vízzel leöblítettem az arcomat, majd kiegyenesedtem és Hope arcát fürkésztem. Pár perc múlva ő is végzett.

-Én is megvagyok. – jelentette ki.

-Akkor mehetünk? – kérdeztem, de választ nem várva indultam a szobám felé.

-Várj! – kapott a hátralendülő csuklóm után.

-Igen? – néztem rá.

-Amit az előbb mondtam… Vehetnénk meg nem történtnek? – kérdezte félve, szinte rám se nézve.

-Mit is? Nem emlékszem… - játszottam a tudatlant, mire ő elmosolyodott. – Többször kéne mosolyognod. – nyúltam az álla alá arra kényszerítve ezzel, hogy a szemembe nézzen.

-Ashton! – mondta ki a nevemet és próbált még így is menekülni a tekintetem elől. Nem mondtam semmit csak közelebb hajoltam. Arca megfeszült, akárcsak ő maga is. Már hátrált volna, amikor sikerült elérnem a vattát.

-Itt még olyan vagy. – mosolyodtam el és óvatosan a bőréhez érintve azt leszedtem a rajta maradt festéket.

-Köszönöm. – suttogta.

-Ne tedd! Ez a minimum. – mosolyogtam, amire ő is elmosolyodott. – Na, gyere, fárasztó nap volt ez.

Bementünk a szobámba, előkerestem a legnagyobb felsőmet és egy rövidnadrágot, majd Hope kezébe adtam. Mivel nem kapcsoltam lámpát, merő egyszerűséggel csak elfordult és úgy öltözött át. Hiába, mindenhogy tökéletes. A háta vonala, a gerince íve még félhomályban is teljesen kivehető volt. Miután visszarántottam magam a földre, egy bokszerre váltottam a ruhámat.

Egymás mellett feküdtünk. Karjaink összeérintkeztek egy ponton. Hallottam, ahogy veszi a levegőt. Nyugtató hatással bírt felettem. Olyan volt, mintha minden az égvilágon a helyére került volna. Aztán Jasmine arca lebegett előttem. Ő volt az első olyan személy az életemben, akit tényleg szerettem. És most ugyanazt a nyugodtságot érzem Hope mellett is, mint mellette éreztem. Megijesztett.

Minden egyes kapcsolatot vehetünk egy hegynek. A hegy teteje a siker, amíg felfelé mászunk rajta, élvezzük, hisz bármikor felérhetünk. Azonban, amikor fent vagyunk, mindig attól rettegünk, hogy vajon mikor jön a lejtő. A lejtőn való távozástól válik el, milyen iramban másszuk meg a következő, előttünk álló hegyet. Ugyanis, ha a lejtőn legurulunk, akkor nem sérülünk annyira, mintha szépen, lassan érnénk az aljához. De bárhogyan is érkezünk a mélybe, az egyenlő lehet a halállal. Utána már sosem leszel a régi önmagad. Minden egyes leérkezés megöl benned egy kis darabot, amit már sosem nyerhetsz vissza. Megváltoztat, új emberré tesz.

Én most azt érzem, hogy végre már nem a mélyben állok, és csak nézem a következő hegyet, hanem elindultam. Elkezdtem megmászni, ami azt jelenti, hogy túl vagyok az előző lejtő okozta sérüléseken. És ez az érzés felszabadít, erőt ad. Már nem befolyásol többé.

6. fejezet

2012. július 22. / ~ 4 évvel az éjszaka előtt

Tombolt a nyár. A diákoknak végre nem kellett mindennapjaikat az iskola falai között tölteni. A nap még melegebben sütött, ahogyan a tengerparton sétáltam Hope mellett.

-Tehát próbálkoztatok már lemezkiadónál, vagy eddig még nem jutottatok el? – érdeklődött a bandáról.

-Igazából igen, próbálkoztunk. – vakartam meg a tarkómat kínomban.

-Mi volt ez a reakció? Nem vidámnak kéne lenned? – mosolygott felém.

-Hát, nem úgy sült el a dolog, ahogyan azt mi szerettük volna. – nevettem fel, de ez megint csak a zavartság miatt történt.

-Miért, mi volt? – állt meg egy ponton, majd törökülésbe vetette magát a puha és forró homokon, miközben tekintete a víz felé irányult. Elmosolyodtam, majd helyet foglaltam mellette.

-Nem feleltünk meg.

-Hogy-hogy nem feleltetek meg? Süket volt? – kacagott, ami hatására elmosolyodtam. Mosolya képes volt feldobni a hangulatomat, még akkor is, ha az a padlóról kiáltott segítségért.

-Sajnos nem. Akkor lett volna esélyünk.

-Ugye tudod, hogy most szóltad le a barátaidat? – mosolya még szélesebb lett.

-Azóta fejlődtek. Rengeteget. – ez tényleg így volt. Amikor megpróbáltuk, tudtam, hogy nem igazán esélyes. Ma már máshogy látom.

-Te is énekelsz, nem igaz? – hangja kíváncsivá vált.

-Hát… valahogy úgy. – mosolyodtam el. Tekintete jobban perzselte a bőrömet, mint a nap sugara. Zavarban voltam.

-Mutasd meg a tudásodat! – fordult felém egész testével.

-Itt és most? De hát mások is vannak… - jöttem még inkább zavarba kérése hallatán.

-És? Csak nekem énekelj! Csak rám nézz! A többiekkel ne is foglalkozz! Ők nincsenek itt. Csak te és én. – utolsó mondata visszhangzott a fejemben. „Csak te és én.”. Bárcsak így is lenne. Azt hiszem, kezdek beleszeretni. – Kérlek! – hangja pár oktávval vékonyabb lett, szemei pedig akár egy kóbor kiskutyáé.

-Oké. Rendben. Csak ne nézz így! Még a végén örökbe fogadlak. – mosolyogtam rá. Mondatomra egy értetlen arckifejezés volt a reakciója, de gyorsan egy mosoly váltotta fel.

-Hajrá! – tapsolt kettőt a kezeivel, majd szája elé tette őket, és kíváncsian figyelt.

If I could reach the stars
Pull one down for you
Shine it on my heart
So you could see the truth:

That this love inside
Is everything it seems
But for now I find
It’s only in my dreams.

And I can change the world
I would be the sunlight in your universe
You would think my love was really something good
Baby if I could change the world.

If I could be king
Even for a day
I’d take you as my queen
I’d have it no other way.

And our love would rule
This kingdom we had made
’til then I’d be a fool
Wishing for the day…

That I can change the world
I would be the sunlight in your universe
You would think my love was really something good
Baby if I could change the world
Baby if I could change the world.

I could chande the worldI would be the sunlight in your universeYou would think my love was really something goodBaby if I could change the world.Baby if I could change the world.Baby if I could change the world.

Amikor a végére értem, hatalmas kő esett le a szívemről. Kimondhattam úgy az érzéseimet, hogy még csak nem is sejti, hogy neki szólnak, azt meg főleg nem, hogy mind igaz.

-Hát ez valami fenomenális volt! – mondta teljes megdöbbenéssel.

-Azt hitted, rosszabb vagyok? – nevettem fel zavaromban.

-Nem tudtam, hogy ilyen hangod van. Azért ez meglepett.

-Mindenki ezt mondja… - mosolyodtam el szerényen.

-Még mindig a hatása, illetve a hatásod alatt vagyok. – mondta végig a szemembe nézve.

Ahogy a szemei az enyémet fürkészte, olyat éreztem, mint még soha. Úgy éreztem, a szememből mindent ki tud olvasni. Mintha megengedtem volna neki, hogy egyetlen pillantásával föltárja egész valómat. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy innentől kezdve nincs megállás. Akarom őt, mindenestül, és bármennyit is kell küzdjek érte, meg fogom tenni.

A "csak nekem randevú" után megbeszéltük, hogy egy hét múlva is összefutunk. Mosolyogva jártam el miden egyes próbára. A kedvem verhetetlen volt, semmi sem törölte le a vigyort a képemről. Szinte lebegtem. Úgy éreztem magam, mint aki teljesen kikelt a bőréből, mint aki nem is önmaga, hanem attól a valamitől sokkal, de sokkal jobb.

-Úgy látszik, a mi kis Ashtonunk szerelmes. – bökdösött sűrűn vállba a könyökével Calum.

-Én vagyok a legidősebb, hogy mersz lekicsizni? – emelkedtem fölé, de persze csak poénból.

-Húha! Nem tiltakozott. Ez már tényleg komoly. – folytatta Luke.

-A kicsinyítő jelzővel voltam elfoglalva… De minek is magyarázkodom? Azt hisztek, amit akartok. Csak én tudom az igazságot. – kacsintottam feléjük.

-Óhhhhhh… - jött egyszerre a három bandatársamtól.

Ezek után a húrok közé csaptak, én pedig a lehető legjobban és leghibátlanabbul ütöttem a megfeszült bőröket. Van az a mondás, hogy ha vidám vagy, érzed a szám ritmusát, ha szomorú vagy, akkor a szövegét éled át. Sosem kaptam még el ennyire a ritmust. Ez mindent elárult.

Hazaérve Harry fogadott. Egyedül.

-Hát anyu és Lauren? – kérdeztem a kiskrapektől.

-Lányos napot tartanak Lauren szobájában. – mondta lebiggyesztett ajkakkal.

-Egyedül hagytak téged? – ültem le mellé a kanapéra.

-Ühüm. – bólogatott és unottan bámulta a televíziót, amin másodpercenként váltotta a csatornákat.

-Add csak ide azt! – nyúltam a távirányítóért. – Mit szólnál hozzá, ha mi is tartanánk egy fiús napot? – fordítottam magammal szembe.

-Komolyan? – egy tizedmásodperc alatt terült szét a mosoly az arcán, és a szeme is csillogni kezdett.

-Komolyan. Na, benne vagy? – mosolyogtam reakcióján.

-Fiús napot tartunk! Fiús napot tartunk! – mondogatta egymás után, miközben fel –alá mászkált a házban.

Öröm volt ekkora örömet szereznem neki. Igaz, ötletem egyetlen egy volt a napi programhoz, de reméltem Hope tud benne majd segíteni.

-Kezdjük egy fiús vásárlással! – kiáltottam utána, amire egyből elém futott.

-Irány a Falánk Frédi! – rohant felvenni a cipőjét, majd ugrálva sürgetett engem. A Falánk Frédi volt a gyerekek kedvenc ételbárja. Mesefigurákkal tömött, színes, vidám kis hely volt, ahol még az árak is elfogadhatóak voltak. Anya nem sűrűn hozza el őket ide, ugyanis nem egészséges, de ha belehalnak, legalább teli hassal teszik, nem igaz? Na, azért ennyire nem vészes. Nem eszünk itt túl sűrűn, így bajunk sem származhat belőle.

-De előbb teszünk egy kis kitérőt. – avattam be Harryt az én kis tervembe.

-De egy fiús napon nem csak fiúk vannak? – nézett rám összezavarodottan.

-De, de hidd el, jó lesz.

-De akkor a barátnőd miért jön? – hiába fogtam meg a kezét és indultam el, ő csak egyhelyben állt válaszokra várva.

-Bízol bennem? – guggoltam le, hogy majdnem egy magasságban legyek vele.

-Ühüm. – bólintott.

-Akkor gyere, és érezd jól magad! – markoltam ismét meg a kezét, és most már hajlandó volt elindulni.

Elsétáltunk Hope-ék házáig, majd megállva az ajtó előtt, benyomtam a csengőt. Hangosan csilingelt, majd meglepetésemre ő nyitotta ki az ajtót.

-Szia! Hát te..ti? – nézett a derekamig alig érő öcsémre.

-Szia! Harry és én arra gondoltunk, lenne-e kedved részt venni egy fiús napon két eszméletlen dögös pasival. – vigyorogtam. – Igaz, Harry? – szorítottam kicsit a kezén, hogy válaszoljon.

-Igazából csak egy helyes fiúval. Ashton nem számít annak. – válaszolta a szokásos szemtelenségével.

-Na, ezt jól megkaptad. – nevetett ki Hope. – Ha már ilyen szép meghívásban részesültem, lehetetlen kihagyni ezt a kecsegtető ajánlatot, de van egy feltételem. – emelte a mutatóujját a magasba.

-Éspedig? – kérdeztem rá. Most ő guggolt le Harryhez.

-Az én kezemet kell fognod! – mosolygott rá, Harry pedig villámsebességgel eresztette el az enyémet, és fogta meg Hope-ét.

Örültem, hogy egyből megtalálták a közös hangot. Úton a Falánk Frédibe végig nevettek, illetve nevettünk. Az ételbár falain belül elfogyasztott mennyiséget – megfogadtuk – nem mondjuk el senkinek… úgysem hinnék nekünk el. Ennyi krumplit, burgert és kólát három ember képtelen betermelni, főleg úgy, hogy ebből egy lány, a másik pedig még kisiskolás. Nekünk azonban sikerült.

-Mi a következő cél? – kérdezte Hope a hasát fogva.

-Beszélhetnénk? – fogtam meg a karját, és magam után rángattam, közben pedig eltátogtam Harrynek egy „Ne mozdulj!”-t.

-Hé! Alig bírok menni. Ha tovább ráncigálsz, ki fog jönni az előbb elfogyasztott mennyiség. – nyöszögte, de hallottam, hogy mosolyog.

-Oké-oké. – álltam meg egy kicsit arrébb.

-Mi ilyen fontos? – nézett fel rám.

-Nem vagyok jó a programszervezésben. – vakartam a tarkómat zavaromban. – Arra számítottam… abban reménykedtem, te majd kitalálsz valamit.

-Hogy én? – kerekedtek ki a szemei.

-Fogalmam sincs, mire vágyhat egy hozzá hasonló kissrác. Hol érezné jól magát? Miket szeret csinálni?

-Te mit szerettél ilyen korodban? – tette fel a lehető legegyszerűbbnek tűnő kérdést, de megválaszolni már nehéz volt.

-Én… azt hiszem más voltam, mint a többi hasonló korosztályú gyerek. Alig voltak barátaim. Otthonülő voltam. Inkább amolyan elvont gyerek. És a zenével is hamar összebarátkoztam, elsős voltam, amikor megkaptam az első dobfelszerelésemet. Szerintem én azzal tengettem mindennapjaimat. Bár… - akadtam el.

-Igen? – kérdezett lélegzetvisszafojtva.  Kicsit ki akartam élvezni a helyzetet. Érdekelte az, amit mesélek. Érdekelte a gyerekkorom, tehát érdeklődött irántam. Gonosz dolog, ha ki akartam élvezni az érdeklődése minden egyes pillanatát?  - Folytasd már! – bokszolt óvatosan a vállamba, majd felnevetett.

-Bár, szerettem a játékautókat is. Volt egy egész gyűjteményem, de azt Harry meg is kapta, és nem igazán érdekli. – a mondatom végére jöttem rá, hogy bele se kellett volna kezdenem.

-Ha a játékautók nem érdeklik, az „igaziak” érdekelhetik. Van egy ötletem! – szinte láttam a fényt a szemében.

-Ugye nem autóverseny? Ahhoz még túl kicsi!

-Nem. De bízz bennem, oké? – de ja vu érzésem lett. Pár órával ezelőtt épp ugyanezeket a szavakat mondtam Harrynek.

-Bízom benned. – bólintottam.

Visszamentünk az asztalhoz, ahol Harry már türelmetlenül fészkelődött. Leültünk, majd mindketten a velünk szemben ülő, kíváncsian kémlelő Harryre néztünk.

-Ugye nem csak ennyi volt? Ugye lesz még valami? – kérdezte reményteli hanggal.

-Persze, hogy lesz. – mosolygott Hope.

Megfogtuk a kezét, és mintha csak a gyermekünk lenne, úgy indultunk el vele a Hope által megadott koordináták érintésével.
Fél órás séta után, pár sikerrel legyőzött hiszti után végre megérkeztünk a célponthoz.

-És mit fogunk egy farmon csinálni? – kérdezte csalódottan a kisebbik Irwin.

-A farmon állatok is vannak. Ez nem farm. – magyaráztam neki, de látszott, hogy teljesen hidegen hagyja.

-Ez egy gokart pálya. – mondta ki Hope azt, amire már Harry is hajlandó volt figyelni.

-Gokart? Komolyan? – nézett fel rá csillogó szemekkel.

-Igen, az. – néztünk egymásra Hope-al és mindketten mosolyogtunk.

-Ti menjetek be és kérjetek két szabad kocsit, amíg én elintézem a jegyeket! – simította meg a vállamat. 

Harryvel karöltve, hatalmas öröm közepette sétáltunk be, amíg Hope intézte a dolgokat.

-Azt a zöldet szeretném! – húzott a kezemnél fogva, miközben a szabadon lévő kezével az említett tárgy felé mutogatott.

-Hé, Öcskös! Nem gondolod, hogy az egy kicsit nagy lenne neked? – kérdeztem megborzolva a haját.

Nem válaszolt, csak lebiggyesztette ajkait. Ezzel belátta, hogy igazam van. Lassacskán Hope is beért minket. A kezünkbe nyomta a jegyeket, amivel kikérhetjük a versenyhez szükséges felszerelést.

-De ha neki nem kell sisak, nekem miért? – kezdett hisztizni.

-Harry! Én már elég nagy vagyok ahhoz, hogy ne törjem össze magam, de te még nem. Csak biztonságot ad. Vedd szépen fel, különben nem mehetünk.

-De nem akarom! Bután néz ki! Ha te sem, én sem! – fonta össze karjait a mellkasa előtt. Hope egy biztató nézést intézett felém, majd leguggolt Harry elé.

-Hé! – nyúlt az álla alá. – Egy másodpercre feltennéd a fejedre? Csak egy másodpercre! Kérlek! – szólt hozzá olyan lágy hangon, hogy még a legjegesebb szív is felengedett volna.

-Minek? Hogy kinevess? – kérdezte még mindig duzzogva, de a hangja már nem volt annyira elutasító. Inkább már csak kérette magát.

-Nem. Nem foglak kinevetni. Ígérem. – mondta. Harry nem válaszolt, csak lassan a fejéhez emelte a sisakot, majd feltette. Hope egyből a kapocsért nyúlt, és mielőtt Harry megállította volna, összekapcsolta. – Elhiszed nekem azt, amit mondani fogok? – nézett mélyen az öcsikém szemébe. Ő csak bólintott. – Nagyon jól áll. Nem néz ki bután, és tudod miért? – ezúttal nemleges irányba mozdult el a feje. – Azért, mert rajtad van. Te teszed jóvá, és nem ő téged butává. Rendben? – fejezte be a mondanivalóját, majd egy puszit nyomott az arcára.

Ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondja, hogy Hope ennyire jól bánik a gyerekekkel, szerintem a szemébe röhögök. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó hatással lesz rá. Teljesen más embernek látom most, mint az első találkozásunkkor láttam. Bár, akkor is tudtam, hogy rengeteg érzés van benne, de nem gondoltam volna, hogy ennyire sok.

Megköszöntem neki a segítséget, majd elfoglaltuk a számunkra előkészített járműveket, és a rövid ismertető után bele is csaptunk. Egész végig próbáltam nem megelőzni Harryt, ami néha elég nehezemre esett. Volt, hogy húztuk egymást, többnyire ő engem, ugyanis én nem mertem nekimenni, nehogy valami baja essen, de ő előszeretettel tette meg.

-Ez az! Nyertem! – szaladt oda Hopehoz a verseny végén. – Láttad? Én nyertem! Éééén nyertem! – futotta hatszor körbe.

-Láttam! Nagyon ügyes voltál! Most bizonyítottad be, hogy nemcsak hogy jobb pasi vagy, mint a bátyád, de ügyesebb is. – nevetett fel, majd rám nézett.

-Nem csinálnál rólunk egy képet? – kérdeztem meg. 

-De, persze. – mosolygott.

Megbeszéltem, hogy egy kép erejéig hagy üljünk vissza. Meglepő módon Harry csak a sisakban volt hajlandó fotózkodni. A kép elkészülte után hazafelé vettük az irányt. A nap így is lemenőben volt, és még egy egy órás séta várt ránk. Útközben úgy beszélgettem vele, mint még soha. Végre elengedte magát, megmutatta ki is ő valójában. És úgy érzem, ez volt az a pillanat, amikor ráeszméltem, hogy kell nekem, hogy visszafordíthatatlanul beleszerettem.

A házukig mentünk.

-Köszönöm a mai napot! – mondta egy szerény mosoly kíséretében.

-Én köszönöm, hogy eljöttél. Nélküled egy káosz lett volna. – nevettem fel kínomban.

-Igazat mond. Ashton semmit nem tud megszervezni. Béna! De mi így is elfogadjuk és szeretjük. – magyarázta Harry. Hope felnevetett rajta, majd lehajolt és másodszorra is megpuszilta.

-Vigyázzatok magatokra hazafelé!

-Így lesz, Hope! Köszönjük még egyszer.

-Sziasztok! – lépte át a küszöböt, de még megakadályoztam, hogy bezárja az ajtót.

-Hé, nekem nem jár a puszi? – kérdeztem a leggyerekesebb hangomon.

Nem válaszolt, csak fej rázva bezárta az ajtót. Pár másodpercig még álltam az ajtajuk előtt, és néztem azt, mintha a csodára várnék, hogy kinyílik és kilép rajta, majd megcsókol. Harry rántott vissza a valóságba.

-Nem megyünk? – rántott kettőt a kezemen.

-De. De, megyünk. – mondtam kicsit csalódott hangon.

-Szerelmesek vagytok egymásba? – kérdezte a járdán sétálva.

-Ez bonyolult, Vakarcs! Úgysem értenéd…

-Nem vagyok vakarcs.

   Nem mondtam semmit. Elmosolyodtam a kérdésén, és átfutott rajtam egy jóleső érzés. Azt akartam, hogy büntetlenül válaszolhassam erre, és a hasonló kérdésekre, hogy igen.